Rozsdagyár

HEXIS - Aeternum (2022)

2022. október 07. - Chloroform Girl

514980.jpg

Ahány ember, annyi ízlés, ahány ízlés, annyi zenei műfaj, és ahány zenei műfaj, annyi nüansznyi variáció létezik. Te például hogy szereted a hardcore-odat? Nyersen? Közepesen? Esetleg jól átsütve? A dán Hexis például feketén szereti - és úgy is tálalja.

Nem viccelek, a Hexis augusztusban megjelent "Aeternum" című stúdiólemeze pont úgy hangzik, mintha egy hardcore banda összes tagja egyszerre mondta volna azt az énekesüknek, hogy viszlát, a magára maradt énekes segítségére pedig a black metalos haverjai siettek volna. Nem tudom, hogy így történt-e - az Encyclopaedia Metallum a tagok névsorában csak egy embert, Filipet említi - de a hangzás mindenesetre ezt a történetet mondja el. A vokál egyértelműen a HC stílusát viszi, haragos üvöltések, harapós témák jellemzőek az énekre.

Viszont a zenei kíséret egyértelműen a black metalból merít, ráadásul nem is kiskanállal. Duplázó, harmonikus moll skálán tremoló-pengetve fel-le sétáló gitártémák, sötét, nehéz masszaként folyó, sűrű riffek: egyértelműen a feketefém kottájából játszanak a srácok. A szövegek tematikája és a banda esztétikája is blackes gyökerekről árulkodik, a hangzás azonban mégsem egyértelműen mutat erre a műfajra.

Köszönhető ez az energikus, helyenként kifejezetten robbanékony dalszerkezeteknek - az Interitus például kifejezetten hardcore-osra sikeredett, de a szuperagresszív Accipis is inkább hangzik úgy, mintha valaki benyomta volna a másfeles lejátszási tempót egy Behemoth-dalon. De nem csak magas tempójú zúzásokat találunk a Debemur Morti Productions kiadásában megjelent korongon: vannak itt kifejezetten doom metalos darabok is. Ilyen például a bő hatperces Vulnera, vagy a kifejezetten ötletes megoldásokat tartalmazó Exhaurire is.

Többször megjegyeztem már, hogy számomra a black metal olyan, mint a vodka. Elismerem a jelentőségét, megértem, ha valaki szereti, de töményen sajnos képtelen vagyok nem csak az élvezetére, de szinte a fogyasztására is. Viszont keverd hozzá valami máshoz, és úgy kell majd kicsavarni a kezemből. Szerencsére ezt nem csak én gondolom így, a zenetörténelem során a legkülönbözőbb műfajokat keverték már black metallal. Viszont míg például a black metal és az ortodox egyházi zene keveréke annyira váratlan, hogy végig izgalmas tud maradni, a hardcore nem áll elég távol műfajilag a blacktől ahhoz, hogy fúziójuk olyan dinamikát alkosson, ami önmagában elvisz a hátán egy albumot.

Emiatt már a lemez második számánál attól tartottam, hogy halálosan el fogom unni magam a végére. Erősen, bemelegítés nélkül nyitottak a Letummal, ez le is kötött addig a majdnem három percig, amíg szólt, de már a nem sokkal terjedelmesebb Divinitas üvöltéseinél és kiszámíthatóan, ámde fáradhatatlanul kalapáló lábdobjainál komolyan megijedtem, hogy végig ez lesz. Mert bár a produkciós érték magas, a hangzás jól össze van állítva, de ez önmagában hamar megunható, ha valaki nem lelkes black metal rajongó.

Szerencsére azonban ezt a Hexis is pont így gondolhatta, ugyanis már a következő darabra nekiállt olyan elemeket pakolni, amire az addig hallottak alapján nem számítottam volna. Az Exhaurire kimért, vészjósló akkordbontásokkal nyit, lassan de határozottan építkezik doomos akkordokból és a klasszikus hardcore-os üvöltésekből, majd a dal második felében finoman rákúsztatnak a refrénre egy női kórust, és némi szimfonikus kíséretet - nem megy át a hangulat szimfonikus metalba, megtartja az eredeti hangzást, de ez a váratlan helyről érkező harmónia elképesztően izgalmassá teszi a dalt, és nagyban hozzáad a lemez sötét, nyugtalanító atmoszférájához is anélkül, hogy egy nagyobb stílusváltással kizökkentené a hallgatót az album sodrásából.

Hasonló okokból tetszik a Nunquam is: a főriff szokatlan dallamvezetése végig fenn tudja tartani az érdeklődést annak ellenére, hogy a vokál elég megszokott csapáson halad a dalban. Hiába az egymásra kiszámíthatóan válaszolgató magasabb és mélyebb hörgések, a váratlan dallamvezetés és a magas tempó folyamatosan fenn tudja tartani a feszültséget.

Mindent egybevetve az album egyértelműen azoknak szól első sorban, akik az üvöltözős, nem teketóriázós, odaverős zenék nyelvét beszélik. Avantgárd érdeklődésű hallgatók talán nem találnak elég fogást, elég izgalmat az albumon, de blackened hardcore-ként egy tökéletesen élvezhető, igényes, izgalmas élményt kapunk az Aeternum formájában.

8,5/10

827488.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2817948862

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása