Rozsdagyár

PLOHO - Когда душа спит (2022)

2022. október 15. - Chloroform Girl

330012.png

Közösségi média hírfolyamaink, fényképalbumaink, tankönyveink, idegpályáink telítve vannak híres-neves, szebbnél szebb városok képeivel. Hiszen milyen izgalmas, milyen romantikus lehet az élet Párizsban, New Yorkban, Londonban vagy Tokióban? Nos, engem személy szerint sokkal jobban érdekelnek az olyan helyek, melyekre nem kíváncsiak a tömegek. Az internetnek köszönhetően persze már ide is betekintést nyerhetünk: a Google Street View-val végig sétálhatunk akár a Luník IX lakótelep mellett, akár a csernobili erőmű tövében, vagy akár Novoszibirszk utcáin. Utóbbi kirándulásunkra pedig mindenképp vigyük magunkkal a Ploho legújabb lemezét is.

A novoszibirszki banda nem az első lemezét adja ki, és nem is ismeretlen a rockzene színterén. November negyedikén érkező korongjuk már a hetedik lesz a sorban, és nem kevés koncertet tudhatnak a hátuk mögött: nem csak Európát járták már be, de novemberben Mexikó felé veszik az irányt. De vajon mi ennyire vonzó ennek a pár szibériai srácnak a lehangoló, alulhangszerelt, “russian doomer music”-ként kategorizált zenéjében?

Talán több olvasó is találkozott már Youtube-on a mára mémstátuszba lépett lo-fi hip hop radio-val. Aki nem hallgatta, az is tudja, miről van szó: a képernyőn egy rajzolt, frufrus leányzó tanul az asztalánál, a fején fejhallgató, a háttérben macska és szép kilátás, mindeközben a világ legalacsonyabb vérnyomását előidéző dalok szólnak. A zene nem túl emlékezetes, az animáció alig mozdul, miért kattant rá mégis teljesen a világ 2018-ban, és van rajta azóta is? A válasz teljesen egyszerű: a hangulat miatt.

Bár a russian doomer zene - a fent emlegetett idilli csendélet egyfajta ellenkultúrájaként - csak később, 2019 magasságában lett felkapott, a Ploho ennél sokkal régebb óta nyomja melankolikus, fáradt, tompa, de mégis magával ragadó zenéjét. És bár a zene teljesen rendben van, a szöveget úgysem értjük (de valószínűleg jó), mégis, a lo-fi leányzóhoz hasonlóan itt is a hangulat viszi el végül a balhét.

New wave-nek szomorkás, post punknak vérszegény, de valahogy mégis mindkettő egyszerre; nehéz erről az együttesről a megszokott zenei fordulatokkal értekezni. A Ploho nem az a banda, ahol a dalok struktúrájáról fogok beszámolni. Nem fogom méltatni Victor Uzhakov acélt hajlító vokáljait, nem emlegetem fel Andrei Smorgonsky észbontó basszertémáit, nem értekezek Igor Starshino korszakalkotó billentyűs zsonglőrködéséről, mert ilyenekről szó sincs. Hanem a hangulatról fogok beszélni.

A “Когда душа спит”-t hallgatva olyan érzése van az embernek, mintha valamilyen rajta kívül álló okból - üzleti út, barát barátjának látogatása, Isten háta mögötti koncert - elvetődne egy olyan városba, mely még hírből sem hallott turizmusról. Mintha az ember alkonyatkor, program híján, végigjárná a panelházak között húzódó flaszterutcákat, megnézné a graffitiket a betonkerítéseken, belesne a csipkefüggönyök mögött derengő nappalikba, bekukucskálna a lambériával burkolt, meleg fényű, de mégis hideg kocsmákba. Aztán rájönne, hogy itt minden pont ugyanolyan, mint ahonnan eljött, közben mintha pont ugyanazokat az embereket nézné, mint otthon, csak máshol.

És ekkor ragad magával: a beketaminozott szintitémák, a tompa tá-tá-tititák, a kényelmes kvintben mozgó bariton vokálok keveréke megmozdít benned valamit. Olyan, mint annak az unalmas beszélgetős műsornak a főcímdala az állami tévén, melyet annyira gyűlöltél gyerekként, de most simán csak úgy éled meg, hogy a gyerekkorodra emlékeztet. Ahogy az egyhangú dalok szintire kevert műanyagkórusa cseng a füledben, azon gondolkodsz, hogy általában ennél sokkal izgalmasabb zenét hallgatsz - de valahogy mintha az egy másik világ lenne, melyet innen most nem érsz el. Gondolatban a fűtésszagú, szürke utcákat járod, a nap már lement, a panelmonolit ablakai mögött egyszerre váltanak a tévék fényei, halkan fütyül a szél a szellőzőnyílásokon: el lehet innen menni, de minek?

Na, ezt a kelet-európai nyomasztó reménykedést, ezt a kortalan posztszovjet nihilt kínálja adekvátan hangszerelve és gyönyörűen megzenésítve a Ploho - és szívből javaslom, fogadjuk el tőle. Nem fogjuk együtt énekelni a refréneket (talán pár lelkes szlavisztika-hallgató kivételével), nem fogunk hangnemváltásokon, dzsesszakkordokon vagy húzós riffeken álmélkodni, viszont egy olyan utazáson fogunk részt venni, melyre eddig magunk sem tudtuk, hogy el akarunk menni.

9/10

ploho.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8717954694

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása