Rozsdagyár

DREAM WIDOW - Dream Widow (2022)

2022. október 29. - chris576

dreamwidow_lp_1.jpg

Sosem szerettem a Foo Fighters-t, illetve van egy-két daluk, pár riff, melyekre felkapom a fejem, de ennyi. A Nirvana viszont egy frankó banda volt: az általuk képviselt zenei vonal sokkal közelebb állt a metal világához, mint az utódzenekaré.

Aki jól ismeri Dave Grohl munkásságát, az bizonyára tisztában van azzal, hogy vannak olyan zenei ötletek a tarsolyában, melyeket nem tudna integrálni a Foo Fighters-be, mert akkor egy olyan fajta transzformáció menne ott végbe, hogy a metalzene világával köszönőviszonyban sem lévő rajongók kitérnének a hitükből.

Ezért Dave mellékprojektek révén szabadítja világra a súlyosabb, metalosabb ötleteit: ott van például a Probot, melybe nagyrészt az underground közegben tevékenykedő kultikus zenészek lettek meginvitálva, Dave kedvencei, barátai: Lemmy, Max Cavalera, Wino, Lee Dorrian, Eric Wagner, stb.

Dave sosem rejtette véka alá, hogy nagy metalrajongó. Erre itt van egy újabb bizonyíték, mely egy horror-vígjáték aláfestő zenéjeként funkcionál, és melyet Dave szinte egyedül hozott tető alá. A Studio 666 című filmben a Foo Fighters zenészei a főszereplők, ők alakítják a filmbéli Dream Widow tagságát, Grohl pedig (akit megszállt egy démon) őket kezdi el módszeresen kivégezni, miután elkészült az a bizonyos nagylemez.

Szóval a filmmel ellentétben a szóban forgó anyagot nem a Foo Fighters vette fel, hanem az összes hangszeren Dave játszik és ő volt a dalok szerzője is (James Rota segédletével). Nyilván ezért sem Foo Fighters név alatt jelent meg a lemez, meg ugye a fentebb már megfogalmazott gondolatok is sokat nyomtak a latban.

A korong olyannyira filmzene jellegű, hogy mozgókép nélkül csak egy kaotikus demófelvételnek tűnik. Itt van például a nyitó Encino: a durván másfél perces zúzdalék úgy átmegy rajtunk, mint a higany és csak nézünk, mint hal a szatyorban, hogy ez meg mi a fene volt. Vannak benne jó témák, csak nincs idejük kibontakozni.

Az előző, károgásszerű énekkel kísért thrash-es darab után egy kimért riffelésű tétel (Cold) gördül elő a hangfalakból, amolyan grunge-módra. Itt már nagyobb a játszótér, rendesen kifutja magát a dal. Szerintem ez a vonal áll a legjobban Dave-nek. A March Of The Insane visszakanyarodik a nyitótétel thrash-es vonalvezetéséhez és van benne egy kis motörhedes íz is.

A lemezt záró nótáról szeretnék már csak szót ejteni: a tízperces Lacrimus Dei Ebrius az album ékköve, melyben akkora Sabbath/Trouble-féle témák hasítanak és annyira jól állnak Dave-nek, hogy az ember ilyenkor egyenesen megharagszik rá, amiért nem ilyesmi muzsikát tol a Foo Fighters-ben.

Szerintem Grohl egy amolyan megélhetési zenész: a vérében van a súlyos, karcos fémzene, de tudja, hogy az efféle kompozíciókkal sosem törne ki az underground poklából, hiába ő az egykori Nirvana-dobos. Így maradnak a Probot- és a Dream Widow-féle mellékprojektek, melyekben kiélheti ezt az oldalát is. És persze ott van a Foo Fighters, melyet szerintem a legtöbb metalrajongó képtelen megemészteni és nem azért, mert szűk látókörűek, hanem mert az FF egy teljesen más kategória.

Mondjuk, ez a lemez sem egy világmegváltó produktum, de van rajta egy-két olyan dal vagy téma, mely a komplett FF-diszkográfiát megeszi reggelire...

8/10

foo-fighters-1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5517965440

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása