A svájci származású, de mostanra nemzetközileg ismert Zeal & Ardor koncertjein visszatérő vendég vagyok; a formáció azon zenekarok egyike, melyeket először, 2018-ban még úgy mentem el megnézni, hogy szinte semmi fogalmam nem volt a zenéjükről, és úgy jöttem el a koncertjükről, hogy te jó ég, szerelmes vagyok. Mostanra már tudtam, mire számítsak, amikor vasárnap este a metsző szélben az A38 felé vettem az irányt, ennek ellenére mégis azzal az érzéssel távoztam a show után, hogy azt a hétszázát, hát ez már megint sokkal jobb volt, mint amire emlékeztem.
A black metalt blues-zal és gospellel keverő banda jó ideje nem járt Magyarországon: utoljára 2019-ben léptek fel az Akváriumban, és azóta sok víz lefolyt a Dunán. Azóta a zenekar egy teljesen új albumot - sőt, pár nappal a koncert előtt két vadonatúj dalt is - kiadott, így sejthető volt, hogy nem ugyanazt a koncertélményt fogjuk kapni, mint három éve. Ez a gyanúm az első pillanatban be is igazolódott. Amint a zenészek megjelentek a sejtelmesen megvilágított színpadon, rögtön szemet szúrt három nagyon fontos dolog hiánya: a két háttérénekesé és Manuel hatalmas frizurájáé.
Előbbi kettőre gyorsan választ kaptunk: szerencsére az elengedhetetlen vokálokat és egyedi színpadképet szolgáltató énekesek hiánya nem tartós, a srácok betegség miatt maradtak ki a felállásból: innen is gyors felépülést kívánok nekik! A frizurát viszont sajnos semmi nem magyarázza, de hát ilyen az élet, meg kell szoknunk, hogy a frontember ikonikus sziluettje mostantól kicsit kevésbé lesz zabolátlan. Nagyon nem kell viszont emiatt kétségbeesni, hiszen amilyen jelenléttel és énekhanggal bír, nincs szüksége esztétikai tuningra ahhoz, hogy kilóra eladjon egy koncertet a hallgatóságnak.
Ez már kapásból a nyitódarabnál kiderült: a Church Burns riffjeire egy emberként mozdult meg a teltházas nézőtér. És a program nem tartogatott unalmas darabot ezek után sem: a srácok előadásában a kevésbé ismert darabok is elsöprő erejűek voltak, de az olyan slágerekre, mint a Death To The Holy vagy a (természetesen) visszatapsolás utánra tartogatott Come On Down, konkrétan érezni lehetett, hogy bemozdul a hajó.
A színpadi jelenlétet senki nem sunnyogta el: bár a két vokalista hiánya tagadhatatlanul fájó pont volt (legalább a hangjukat sikerült digitálisan pótolni), a zenekar többi tagja kihasználta a szabadon maradt helyet szuper animált, energikus játékával. Manuel pedig mindig is karizmatikus előadó volt, biztos voltam benne, hogy most sem fog csalódást okozni. Nem csak hallgatni, nézni is élmény volt, ahogy énekel, vagy éppen üvölt, a dalszövegek minden érzelme olyan szinten ült ki az arcára, hogy biztos vagyok benne, a hátsó sorokból is látni lehetett.
A dalok előadására a legkisebb panasz sem lehetett: a hangosítás rendben volt, a riffek horzsoltak, a dobok odavertek, a screamek karcoltak, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Amit lenyűgözőnek tartottam, hogy az olyan, csendesülősnek számító darabok, mint például a Golden Liar is mennyire hatásosak voltak élőben: Manuel egyszerűen olyan átütő erővel és érzelemmel énekelt, hogy szinte transzba ejtette a hallgatót. El is csíptem fél füllel a koncert végén valakitől egy “Azt a kurva, hogy énekelt már a srác” megjegyzést, és meg kell mondjam, ez az ismeretlen zenekedvelő polgártárs egy mondatban összefoglalta, amit bekezdések óta próbálok kifejezni.
De nem csak az énekről volt szó; az évek során Manuel karizmatikus előadóból profi frontemberré nőtte ki magát. Dühös, terhelt tematikájú dalaikat elképesztő kedélyesen konferálta fel (például megmondta, hogy nem tud beszédeket tartani, inkább csak képzeljük el, hogy most egy nagyon lelkesítő szónoklatot adott, majd beleszisszentett egy doboz sört a mikrofonba, aztán bejelentette, hogy következzen egy dal a népirtásról), így egészséges egyensúlyt tartott fenn a jó hangulat és a dühöngő között.
A közönség imádta, és ő is szuperül reagált a hallgatók lelkesedésére: nem tudom, tényleg ennyire meglepődött-e rajta, hogy vasárnap este is úgy tudunk bulizni, mintha nem lenne holnap, mindenesetre őszintének tűnt a csodálkozása, és ami még fontosabb, nagyon lelkesítő volt hallani. Az viszont biztos, hogy a megállapítás helyes volt: a küzdőtér energiája explozív volt, ennyi lebegő hajat nem tudom, mikor láttam utoljára (és szedtem ki a számból meg az orrkarikámból).
Volt abban valami bizarr szépség, ahogy egy hóesős vasárnap este az ember teli torokból üvölti többszázadmagával, hogy “The riverbed will run red with the blood of the saints and the blood of the holy” (na ezt mondd ki három sör után), majd a frontember megkér szépen mindenkit, hogy ha valaki elesik a pogóban, akkor ne legyünk seggfejek, segítsük fel. Explicit módon sátánista buli még sosem volt ilyen szívet melengető, és tizenkét év katolikus iskola után nehéz szívvel ugyan, de be kell látnom, vasárnap estém még nem telt ilyen áhítatosan. Szóval right hand up, left hand down, aki teheti, nézze meg a Zealt élőben!
