Rozsdagyár

2022 legjobb külföldi rock/metal albumai

2023. január 03. - Kovenant

1_7.jpg

A tavalyi szokásos külföldi lemeztoplistánk összeállításakor visszatérő megjegyzéseket kaptunk, hogy az ötvenes válogatás túlságosan sok, gyakorlatilag befogadhatatlan ez a zenei kavalkád, melyet át kellene tekinteni (cikkünk ITT olvasható). 

Nos, 2022 semmilyen tekintetben nem maradt el az előző évtől, sem mennyiségben, sem minőségben, azaz a zenekarok újult erővel vetették bele magukat a dalszerzésbe, mintha még mindig a COVID-járvány miatti leállások okozta feles energiájukat kellene levezetniük. Így hát az idei válogatásunk is ötven albumot fed le, melyek a rock/metal színtér legkülönbözőbb stílusaiban születtek, de szigorúan csak azok szerepelnek itt, melyekről lapunk kritikát közölt. 

50. GRAVE NEXT DOOR - Sanctified Heathen

grave_next_door.jpg

A Grave Next Door zenéje különleges esszenciát alkot. A doomos, stoner brigádot egyaránt megihlették a Black Sabbath ’70-es évekbeli lemezei, valamint a Kyuss, a Melvins és az Electric Wizard munkássága is. Ezzel szemben egy pillanatig sem nevezhető kópiának, az egyedi íz, sajátos stílus már kezdetektől kivehető.

A "Sanctified Heathen" rövid, velős, nyers és markáns anyag lett. A lemez alig több mint harmincöt perc és csak nyolc dal kapott rajta helyet. Bármennyire is dohos, füstös, olykor kocsmaszagú a végeredmény, régen volt ennyire változatos egy stoner korong, köszönhetően a rengetek tempóváltásnak és a klisés sztereotípiák felforgatásának (a teljes kritika ITT olvasható).

49. THE HELLACOPTERS - Eyes Of Oblivion

the_hellacopters.jpg

Az 1994-ben az Entombed dobosa, Nicke Andersson és a Backyard Babies gitárosa, Andreas Tyrone "Dregen" Svensson által megalapított svéd garázs rock banda, a The Hellacopters tizennégy évvel a "Head Off" című nagylemezt követően jelentkezett új anyaggal. Az "Eyes Of Oblivion" idén április 1-jén jelent meg a Nuclear Blast kiadó gondozásában.

A banda nyers, mocskos, punk és rock 'n' roll alapokon nyugvó hard rock muzsikájának torz megszólalását (mely a vinyllemezek ócska lejátszókon történő zenehallgatási szokása miatt előforduló belsőbarázda-torzításra emlékeztet) szép fokozatosan átvette egy letisztultabb, de valahol azért még mindig a régi időkre emlékeztető hangzásvilág (a teljes kritika ITT olvasható).

48. DESTRUCTION - Diabolical

destruction.jpg

Nagyon érezhető a legendás német banda dalaiban, hogy bár a csapat sosem a kísérletezéséről és avantgárd megközelítéséről volt híres, most mindennél jobban visszatekerték a stíluskereket, egészen valahová a nyolcvanas évek végére és egy olyan ütős, klasszikus thrash cuccot toltak ki magukból, melyet minden rajongó nagykanállal fog magába tömni.

Schmier hangja, ez az idegbeteg, lefojtottan őrült vokál természetesen megadja az egész alapját (sokan pont emiatt nem szeretik az együttest, nálam viszont ez hatalmas piros pont), de a legnagyobb pozitívum Damir Eskic szólómunkája (a teljes kritika ITT olvasható).

47. DOWNSET - Maintain

downset.jpg

Az amerikai Downset most Philip Gonzales basszusgitárossal és Bobby Blood dobossal egészült ki, így jelentették meg június 10-én "Maintain" címmel a Nuclear Blast gondozásában hatodik stúdióalbumukat.

A tizenkét tételes, harminchat perces anyag pontosan olyan, ahogy azt a zenekar előélete alapján elképzelhetjük: alapvetően hardcore/thrash alapokra köpködött, a színtér hagyományaival összhangban főleg a társadalmi igazságosságra kihegyezett tempós, ugráltatós rap metal ez, mégpedig jóféle, ez kétségtelen. Rövid, a háromperces játékidőt ritkán meghaladó, csordavokálokkal rendesen megpakolt tételek sorakoznak itt, szóval nagyon gyorsan végigpörög a cucc, hogy aztán automatikusan újrajátsszuk az egészet (a teljes kritika ITT olvasható).

46. KORN - Requiem

korn_3.jpg

Ez a lemez sokkal komplexebb, mint ahogy azt a Korntól megszokhattuk. Talán a legkiforrottabb dalait rögzítette a korongra a zenekar.  Nem is csoda, hiszen a pandémia alatt bőven volt idő csiszolgatni a szerzeményeket, tökéletesíteni a riffeket. Ennyi pozitívuma legalább volt a kialakult helyzetnek.

Bár az album mindössze harminckét percbe sűrít bele kilenc dalt, de azok olyan tömények, hogy egyáltalán nem érezzük az összhatást rövidnek. A nu metal veteránjai ezzel a koronggal is megerősítik, hogy nem kell még leírni sem őket, sem magát a stílust. Sőt mi több, mintha utóbbi is kezdené reneszánszát élni (a teljes kritika ITT olvasható).

45. KARDASHEV - Liminal Rite

kardashev.jpg

Igencsak felspilázta az érdeklődésemet, amikor elém került az amerikai Kardashev legújabb, júniusban megjelent lemeze, amely saját bevallásuk szerint a deathgaze katalógusát gazdagítja. 

Az album egyedi, magával ragadó atmoszférát teremt: visszhangos akkordok, csilingelő szólóhangszerek, melankolikusan cammogó témák, és a darabok között olyan alig észrevehető, zökkenőmentes átmenetek, mintha az egész album nem dalok gyűjteménye, hanem egy masszív, egyórás zenei monolit lenne. Persze a death rajongók sem mennek haza üres kézzel, a "Liminal Rite" bőven hozza a stílus elvárásait. Döngölő riffek, mérnöki pontossággal lecsapó duplázók, és velejéig gonosz vokálok kényeztetik a durva bánásmódhoz szokott hallgatók dobhártyáit (a teljes kritika ITT olvasható).

44. HILD - ValFreiya

hild_png.jpg

A Hild zenéje alapvetően groove-orientált thrash metal, néhol death és black metalos fűszerezéssel. A brigád erőszakos svéd metalnak nevezi magát, ami helytálló is. Kicsit olyan az egész, mint egy agresszívebb, nyersebb Motörhead és még Brodesson orgánuma is a megboldogult Lemmy-re emlékeztet, csak karcosabb formában.

A lemez úgy száguld, mint egy sebesvonat, és úgy döngöl, mint egy úthenger. Tizenkét tétel sorakozik az anyagon és az egész nincs fél óra. A dalok rendre két perc környékén mozognak és mindegyik egy adrenalintöltet. A "ValFreiya" egy felszabadult, nyers, könyörtelen energia (a teljes kritika ITT olvasható).

43. DAWNRIDER -  The Fourth Dawn

dawnrider.jpg

Már a portugál Dawnrider lemezének első két dala után éreztem, ez bizony tízpontos lesz, ezek a srácok nagyon érzik a doomot. Nem tévedtem: igaz, sem a lemezborító, sem pedig a felvezető intró nem sejteti, hogy micsoda bitang anyaggal állunk szemben. Aztán egyszer csak megérkezik az Order Of Dawn...

Szinte hátrahőköltem a vérprofin elővezetett zakatoló riffeléstől, az elképesztő dinamikától. Na és a melódiák: a tekintélyes, szikár témák szinte együtt lélegeznek a köréjük tekeredő dallamfüzérekkel. A frontember pedig az egyik legjobb, akit ebben a műfajban hallottam, szuggesztív orgánuma tökéletesen passzol ehhez a muzsikához (a teljes kritika ITT olvasható).

42. HAZEMAZE - Blinded By The Wicked

hazemaze.jpg

A svéd Hazemaze tagsága valószínűleg nem sértődik meg azon, ha a zenéjüket többek között a klasszikus Black Sabbath-hoz hasonlítják. Jómagam is közéjük tartozom, de én sokkal inkább a Lee Dorrian vezette brit doom istenség, a sajnos már nem aktív Cathedral stílusjegyeit hallom ki a Hazemaze által elővezetett fémöntödéből.

Legyünk őszinték: a Cathedral is a Sabs emlőin nevelkedett, de Lee Dorrianéknak azért sikerült egy egyedi, karakteres hangzást kialakítani, mely ezer közül is felismerhető. Én pedig egy fokkal közelebb érzem a Hazemaze doomoldáját ehhez, mint a Sabbath-hoz (a teljes kritika ITT olvasható).

41. GIANT WALKER - All In Good Time

giant_walker_2.jpg

Nos, a brit Giant Walker nem találta fel a meleg vizet: már akár elsőre is beazonosíthatóak azok a stílusjegyek, melyekből zenéje táplálkozik. Van itt (leginkább a refrének dallamaiban) a '90-es évek grunge bandáiból, helyenként az ezredforduló nu metalja is tiszteletét teszi, ráadásul bőven kapunk a modern djentes vonalból is, de az egészet átlengi a klasszikus hard és progresszív rock hangulata, így egy egészen egyedi vonalvezetésű korong kerekedett ki az egészből. 

Először is a lemez bitangul szól: régen hallottam ilyen organikus, analógos, tökéletesen tiszta, de mégis súlyos megszólalást. Ráadásul a Giant Walker énekesnője, Steff gyönyörűen szép, éles, érzelemmel teli, ám legfőképpen a modern popdíváknál megszokott mindennemű kimódolt manírosság nélküli hanggal rendelkezik (a teljes kritika ITT olvasható).

40. BLACK SPACE RIDERS - We Have Been Here Before

black_space_riders_1.jpg

2009-ben megalakult német brigád, a Black Space Riders október 21-én immár hetedik (!) korongját adta ki a Cargo Records gondozásában "We Have Been Before" címmel. Átkozottul furcsa, behatárolhatatlan zenét játszanak: ha nagyon kategorizálni szeretnénk őket, akkor valahol a punk és a gótikus rock határmezsgyéjén alkotnak, jó adag indie rockkal megspékelve. 

A több évtizede fénykorukat megélő hatások ellenére az egésznek van valami pimaszul kortárs jellege: természetesen ha a kortárs alatt azt értjük, hogy az együttes nagy ívben tesz a zsánerekre, stílusokra, az elvárásokra és a bevett trükkökre és azt játssza, amit szeretne. A Black Space Riders ugyanis ezt teszi, éppen ezért nem is férnek be valahogy sehová se (a teljes kritika ITT olvasható).

39. OCTOBER DRIFT - I Don't Belong Anywhere

october_drift.jpgA délnyugat-angliai Taunton városából származó October Drift nevű formációt négy gyermekkori barát alapította bő másfél évtizeddel ezelőtt: a tagok ekkor kiskamaszok voltak és máig együtt vannak, változatlan felállásban. Igazi csináld-magad zenekar: kis kiadóknál jönnek ki a lemezeik, gyaníthatóan mindent maguk szerveznek meg a banda körül és a stílusukat tekintve ez nem is szorul magyarázatra.

Az együttes ugyanis a korai '80-as évek post-punkját keveri a '90-es évek grunge-ízeivel, de szigorúan a dallam és az atmoszféra elsődlegességével. Ehhez járulnak hozzá a kifejezetten színvonalas és elgondolkodtató dalszövegek és máris megkapjuk a Joy Division és a korai The Cure / Editors vonalán mozgó, azonnal ható szerzeményeket, melyek egy jobb világban a rádiók játszási listájának élbolyában tanyáznának (a teljes kritika ITT olvasható).

38. NEAR DEATH CONDITION - Ascent From The Mundane

near_death_condition.jpg

A svájci death metal Near Death Condition két évtizedes pályája nem épp a termékenységéről híres. A negyedik, egyben a legfrissebb "Ascent From The Mundane" (mekkora cím már!) korongjukra nyolc évet kellett várni a rajongóknak. 

Az "Ascent From The Mundane" kilenc tételt tartalmaz és a játékidő nem üti meg a negyven percet. Legközelebbi hatásként a Morbid Angelt és a Cryptopsy-t tudnám megemlíteni, de már rég a saját útját járja a zenekar. Az anyag minden tekintetében brutális, talán utoljára az Erdve "Savigaila" lemezénél éreztem hasonlót: tonnás súlyok, masszív dalszerkezetek és fojtogató atmoszféra (a teljes kritika ITT olvasható).

37. WHITE WARD - False Light

white_ward_1.jpg

Debemur Morti Productions által kiadott "False Light" megjelenése mindenképp jó hír a post-black rajongóinak, mindazonáltal az ukrán White Ward albuma nem szűkölködik a sötét, nyomasztó témákban sem - pont, ahogy a post-blacket szeretjük. A bő egyórás anyag a jazz és a black fúziójával kísérletezik.

Ráadásul a kísérlet sikeres, a korong tekintélyes játékideje alatt egyszer sem unatkozunk a harapós vokálok, duplázók és jól bevált tremolópengetések, illetve az elbambulós, melankolikus hangszeres kitekintések között. Mint egy negatív Szkülla és Kharübdisz: mindkét szörnyeteghez közelebb akarunk kerülni, ahogy átvágunk a "False Light" combos riffjei keltette hullámokon (a teljes kritika ITT olvasható).

36. MANTAR - Pain Is Forever And This Is The End

mantar.jpg

Hanno Klänhardt leginkább egy kőkemény metamfetamin - whiskey - tűzforró acélpenge gargarizáló kúrán átesett Johnny Rotten reinkarnációnak hangzik már elsőre is, mert olyan könyörtelenül, dühösen köpködi ezeket a nihilista szövegeket, hogy gyengébb érzelmi-mentális állapotban levő hallgatóknak tényleg nem ajánlott a cucc. Ez már alapból belövi a punk felé a történetet, főzzön bármilyen sokféle összetevőből és hatásból is a Mantar.

Márpedig találkozhatunk itt gótikus/dark rockkal a '80-as évekből (New Age Pagan), kvázi-black metallal és a már említett tradicionális heavy metallal is, de a fő jellemző az, hogy a németek a riffre és az abból eredő ritmizálásra helyezik a hangsúlyt, melyhez szinte második ütemszólamként érkezik Klänhardt éneke (a teljes kritika ITT olvasható).

35.  EVERGREY - A Heartless Portrait (The Orphéan Testament)

evergrey_4.jpg

Az Evergey 1995-ben alakult meg és Englund maradt mára az egyedüli az alapítótagok közül, így kétségtelen, hogy ez az ő dalszerzői szerelemprojektje: egészen megdöbbentő egyébként, hogy mennyire stabilan magas színvonalú anyagok kerülnek ki sorra a zenekar kezei közül.

A svédek nagyon finoman egyensúlyoznak a klasszikus hangzású, de alapvetően sötét, melankolikus atmoszférájú progresszív metal és a kortárs pop dallamvilága között. Az előbbit a dalokban rendre felbukkanó zseniális és hangulatos gitárszólók, míg az utóbbit a szintetizátor és a trendet követő stúdiós effektek használata jelzi (a teljes kritika ITT olvasható).

34. PLOHO - Когда душа спит 

ploho.png

A novoszibirszki Ploho nem az első lemezét adja ki, és nem is ismeretlen a rockzene színterén. November negyedikén érkező korongjuk már a hetedik lesz a sorban, és nem kevés koncertet tudhatnak a hátuk mögött: nem csak Európát járták már be, de novemberben Mexikó felé veszik az irányt. De vajon mi ennyire vonzó ennek a pár szibériai srácnak a lehangoló, alulhangszerelt, “russian doomer music”-ként kategorizált zenéjében?

New wave-nek szomorkás, post-punknak vérszegény, de valahogy mégis mindkettő egyszerre; nehéz erről az együttesről a megszokott zenei fordulatokkal értekezni. A Ploho nem az a banda, ahol a dalok struktúrájáról fogok beszámolni. Nem fogom méltatni Victor Uzhakov acélt hajlító vokáljait, nem emlegetem fel Andrei Smorgonsky észbontó basszertémáit, nem értekezek Igor Starshino korszakalkotó billentyűs zsonglőrködéséről, mert ilyenekről szó sincs (a teljes kritika ITT olvasható).

33. BIG SCENIC NOWHERE - The Long Morrow

big_scenic_nowhere.jpg

Két ősrégi jó barát, a Fu Manchu és a Yawning Man zenekarok gitárosai, Bob Balch és Gary Arce hozta össze 2019-ben a Big Scenic Nowhere névre hallgató amcsi stoner/desert rock formációt, mely valahol egyfajta keresztezése az anyabandák zenei stílusának.

A "The Long Morrow" esetében sokkal inkább a hetvenes évekbeli hard rock/progresszív rock-éra az irányadó, mintsem a sivatagi rock világa. A Defector (Of Future Days) egy könnyed, magasan szárnyaló vokállal és egy rövid, de zseni gitárszólóval ékeskedő darab, a Murder Klipp pedig átevez a grunge vizeire: oly természetességgel gördül ki a kezük alól, hogy az ember egy pillanatra összezavarodik, ők akkor most egy grunge zenekar vagy mi (a teljes kritika ITT olvasható).

32. SOILWORK - Övergivenheten

soilwork_1.jpg

A svéd melo-death csapat új anyagán még inkább teret nyert a retro pop-rock utánérzés. Eleve a nosztalgia a kreativitásra leselkedő egyik legpusztítóbb veszély, ám itt nem valami jóféle hard rock felmelegítésről van szó, hanem sajnos a '80-as évek geil sláger pop-rockjának beemeléséről.

Szerencsére a Soilwork rendkívül erős zenei alapokkal rendelkezik, ráadásul Björn Strid az egész metalmezőny egyik legtehetségesebb énekese, így a végeredmény közel sem olyan giccses, mint a The Night Flight Orchestra esetében. A két rövid átkötéssel együtt tizennégy tételes, hatvanöt perces korongon azért alapvetően a dallamos death metal alapok dominálnak, de ma már sokkal inkább csak sima metal ez, semmint melo-death (a teljes kritika ITT olvasható).

31. -(16)-  - Into Dust

-_16_-_1.jpg

A Crowbar/Eyehategod-féle vonalon alkotó amerikai sludge metal formációnak a pályafutása két részre osztható, ugyanis volt egy hároméves leállásuk 2004 és 2007 között. Aztán a fentebb említett zenekarokkal ellentétben a -(16)- az underground mélyrétegeibe van beágyazódva, még a letaglózó erejű és minőségi lemezek sem tudják kirobbantani őket onnan.

Hál' Istennek mindez nem szegi kedvét Ferry-nek, hogy rendre megmutassa a színtéren, kik is az igazi nehézfiúk a ringben. Az új album szemet gyönyörködtető borítójával szöges ellentétben áll maga a zenei tartalom, zsigeri, őserejű sludge metal bugyborékol elő a hangfalakból (a teljes kritika ITT olvasható).

30. CULT OF LUNA - The Long Road North

cult_of_luna.jpg

A svéd Cult Of Luna immár huszonnégy éves pályafutása alatt szépen lassan olyan hírnévre tett szert, mint az amerikai Neurosis: a post-metal egyik zászlóvivői ők kilenc stúdióalbummal a hátuk mögött és habár az általuk játszott stílusból kifolyólag a fősodorbeli népszerűség veszélye sosem fenyegette őket, a szakmai elismertség és rajongóik szeretete kitartóan kíséri őket.

Nos, a  Cult Of Luna új albumán minden eddiginél hangsúlyosabban jelenik meg a filmzenés atmoszféra: a repetitív, post-metal építkezésű dalokban számtalan hangulati-színező elem, megoldás és effekt található. Már a nyitó Cold Burn első pillanatai is olyanok, mintha valami amerikai monstre mozit látnánk. Persson hardcore-os üvöltözése is sokkal kevésbé játszik szerepet: a fő hangsúly a dalokban egyértelműen az instrumentális teljesítményen van (a teljes kritika ITT olvasható).

29. FIT FOR AN AUTOPSY - Oh What The Future Holds

fit_for_an_autopsy.jpg

A Fit For An Autopsy - habár sosem tartozott a szcéna legnépszerűbb bandái közé - mindig is kimagasló anyagokkal állt elő. Sötét atmoszférájú, néhol a progresszív metallal kísérletező modern metalt toltak, melyben azonban a deathcore mindig is a legfontosabb jellemző volt. 

Nos, az új korong továbbra is rendkívül magas színvonalon hozza ezt az egyszerre tradicionális deathcore és progresszívabb, kísérletezősebb modern metal egyveleget, azonban megjelent egy olyan hatás az amerikaiak zenéjében, mely igencsak meglepő a számomra. Az rendben van, ha egy zenekar figyelemmel kíséri és követi saját műfajának trendjeit, fontosabb előadóit, azonban arra már felkapom a fejem, ha egy az egyben leszedi egy, az utóbbi években világsikert elért együttes megoldásait (a teljes kritika ITT olvasható).

28. IMMOLATION - Acts Of God

immolation_4.jpg

Az amerikai Immolation érdekes módon játssza a death metalt: Vigna riffjeiben ugyan megtalálható a Morbid Angel-féle disszonáns megközelítés, de attól jóval mérsékeltebben, spórolósabban. A gitárjáték sokkal groove-osabb, zsigeribb, egyenesebb, de azért nem amolyan Six Feet Under-jellegű rock'n roll.

Valahol a kettő között, szinte mérnöki pontossággal kimérve adagolják a halálfémet az amerikaiak, ami számomra a tökéletes elegyet jelenti. Szóval korántsem valamiféle avantgárd, álművészieskedő death metallal van dolgunk, hanem olyannal, melyre beindul a lábunk és a nyakunk-fejünk is rendesen (a teljes kritika ITT olvasható).

27. ORTHODOX - Learning To Dissolve

orthodox.jpg

Az Orthodox a Tennessee állambeli Nashville-ből származik, ahol a countryzenei iparág gyökeredzik. Ők ennél ellentétesebb irányban nem is állhatnának. Zenéjüket nevezzük extrém metalnak, hisz a különös egyvelegben megtalálható a groove metal, nu metal, djent, hardcore, mindez innovatívan, technikásan. A srácok olyan bandákon nőttek fel, mint a KornSystem Of A DownLinkin ParkSlipknot, de az Orthodox nem pusztán tiszteleg a hatások előtt, hanem túl is mutat rajtuk.

Sok zenekar eladná a lelkét az ördögnek, ha olyan debütlemezt tudna lerakni az asztalra, mint a 2017-es "Sounds Of Loss". Már ott magasra rakták a lécet, de a következő 2019-es korong, a szeretet és harag kettősségére fókuszált "Let It Take Its Course" azt simán átugrotta. A zenekar folyamatosan fejlődik és minőségből semmit nem veszítve el is készítette harmadik nagylemezét: a "Learning To Dissolve" a frusztráció és az intenzív önreflexió szülötte, mely a növekedésről szól (a teljes kritika ITT olvasható).

26. AMORPHIS - Halo

amorphis_3.jpgA Koskinen-korszak a zenekar számára a folyamatos zenei fejlődés és progresszivitás időszaka volt: hogy aztán ezt mennyire honorálta közönség-, illetve kereskedelmi siker, az már teljesen más kérdés. Tomi Joutsen érkezésével lecsiszolódtak az élek, lekerekedett (ha tetszik, leegyszerűsödött) a megközelítés és az Amorphis nagyjából-egészéből visszatért az "Elegy" esztétikájához, azaz afféle enyhén folkos dallamos death metalt kezdett ismét játszani a tiszta ének - hörgés kettősségével.

A finn Amorphis új albumán levetkőzte az összes, korábban általam felhozott kellemetlen alkotóelemet és lerakott elénk a "Halo" képében egy szinte tökéletes prog/melo-death anyagot. A korongra egyszerre igaz az, hogy jóval metalosabb két elődjénél, ám a fogósság, a groove-osság sem hiányzik róla (a teljes kritika ITT olvasható).

25. MALEVOLENCE - Malicious Intent

malevolence_3.jpg

A brit Malevolence már a kezdetektől használta a southern és groove metal eszközeit, belekeverve némi keményebb kötésű deathcore/metalcore cuccot, de azért végig ott volt az ultrabrutál hardcore is amúgy alapozásnak.

Nos, a recept a friss korongnál is ugyanaz, csak még ütősebb, kicentizettebb, még inkább csúcsra járatott a cucc. Alex Taylor hozza az idegbeteg üvöltözést, míg Konan Hall gitárosé a dallamos refrének terepe. 

Amit a Malevolence a riffek terén művel, az egészen elképesztő: olyan mennyiségű és minőségű riffanyaggal dolgoznak, hogy több banda a fél életművét erre alapozhatná és jól meg is élne belőle egy-két évtizedig. Szinte fél kézzel, amúgy mellékesen szórják el ezeket az arcleolvasztó témákat és ha van együttes, melynek hallatán az egyszeri metalrajongó képtelen egy helyben megülni, akkor ők azok (a teljes kritika ITT olvasható).

24. DEATHSPELL OMEGA - The Long Defeat

deathspell_omega_1.jpg

A francia black metal formáció, a létezése során mindig is a teljes titokzatosságot választó Deathspell Omega amolyan underground fekete báránya a teljes underground színtérnek. Azonban egészen elképesztő színvonalú  és újító zenéjének köszönhetően egész egyszerűen megkerülhetetlen a szcénában. 

A franciák most letekerték a disszonancia-faktor és sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a dallamokra. Szó sincs még a tradicionális dalszerkezet (verze-refrén-verze-refrén-bridge-refrén) visszahozásáról, azonban az a fajta miazmás, kozmikus őrület, mely a Deathspell Omega dalaiban mindig ott volt, most mintha visszaszorult volna. A hagyományos black metal, illetve a post-metal nyert nagyobb teret a lemezen: megmaradt azonban az a mitologikus, epikus zenei háttér, no meg az eszköztár, mely olyannyira kiemeli a csapatot a pályatársaik közül (a teljes kritika ITT olvasható).

23. CANDLEMASS - Sweet Evil Sun

candlemass_3.jpg

A svéd Candlemass a klasszikus heavy metalban fogant epikus doom metal zászlóvivője, ha nem a megteremtője. Talán erős kijelentés ez ma már, amikor minden bokorban tizenöt, a doom legkülönbözőbb stílusában alkotó zenekar terem, ám fontos megjegyezni, hogy az e stílust ma is aktívan és sikeresen művelő bandák száma a nullához konvergál, talán a szintén svéd Sorcerer említhető meg jó szívvel.

A rövid outróval összesen tíztételes, ötvennégy perces korong rendkívül kompakt, egységes atmoszférájú anyag lett, sokkal homogénebb, mint elődje. Itt most nincs pszichedelikus elszállás, kvázi-ballada jellegű tétel, hanem csontszikár doomolás megy, leginkább a Dio-féle Sabbath-korszakából (a teljes kritika ITT olvasható).

22. ALLEGAEON - Damnum

allegaeon_1.jpg

Annyi alága van már az extrém metalnak, hogy lassan már maga az extrém metal lesz a normál metal, a hagyományos heavy metal - hard rock pedig ütközetben eltűnt stílusokként maradnak majd meg az emlékezetünkben. A Colorado állambeli Allegaeon pedig kiváló példája lehet annak, ha egy alapvetően technikás death metal csapat a jó irányba lép és ízléses módon olvasztja össze a különböző összetevőket, így haladva meg a jól ismert sémákat.

Az amerikai banda pontosan annyi friss dolgot kevert bele a produkciójába, amennyivel az meglepővé és izgalmassá vált, de jellegzetességeik megmaradtak (a teljes kritika ITT olvasható).

21. STRIGOI - Viscera

strigoi.jpg

A Strigoi egy 2018-ban született extrém metal projekt, melyet a Paradise Lostból ismert gitáros, Greg Mackintosh és többek között a Devilmentből és az Extreme Noise Terrorból ismerős Chris Casket hívtak életre.

Az előzetes információkból kiderült, hogy Gregék egy dolgot tartottak nagyon szem előtt, hogy legyen a lemeznek egy nyugtalanító, rémisztő atmoszférája. Jelentem, ez maradéktalanul sikerült. A dalok szerkezete, a hangzás, a szövegek, a helyenként felhasznált samplerek mind ezt a célt szolgálják. Egy olyan súlyos, sötét, nyugtalanító légköre van az egész produktumnak, melyet utoljára a Mayhem "Esoteric Warfare" albumán éreztem, annak meg már nyolc éve (a teljes kritika ITT olvasható).

20. SYLVAINE - Nova

sylvaine_1.jpg

Pár évvel ezelőtt futott csúcsra a post-black vonal, legjobb képviselői (Alcest, In Mourning, Harakiri For the Sky, hogy csak azokat a bandákat említsük, melyek lemezeiről rendszeresen közöltünk recenziót) tényleg zseniális cuccokkal álltak elő.

Ebbe a színtérbe tartozik a norvég Sylvaine is, azonban a hölgy muzsikája sokkal álmodozósabb, elvarázsoltabb és sokkal inkább a szépségre, semmint az agresszióra helyezi a hangsúlyt. Természetesen ettől függetlenül a gyönyörű tiszta éneke mellett Kathrine Shepard libabőröztetően hozza a blackes, fejhangú üvöltözést, de érdekes módon mindezt visszafogottan teszi, ráadásul a megfelelő kompozíciós pillanatokban (a teljes kritika ITT olvasható).

19. OZZY OSBOURNE - Patient Number 9

ozzy_2.jpg

Ozzy Osbourne (saját maga által diktált) lemezkiadási tempójához képest eléggé gyorsan megszületett a minden eddiginél nagyobb számú vendégmuzsikust felvonultató "Patient Number 9" című nagylemez, mely a Sony Music jóvoltából került a boltok polcaira szeptember 9-én.

Ez a lemez messze az egyik legjobb, melyet Ozzy valaha kiadott és nem kimondottan a vendéglista miatt. Ezek a dalok meg vannak írva, úgy, ahogy kell. Asszem, ez a korong nem fog úgy elsikkadni nálam, mint az előző: elég egyszer meghallgatni ahhoz, hogy magához láncoljon. Ozz mester, ezt most rendesen odatetted, nincsenek szavak (a teljes kritika ITT olvasható).

18. BEHEMOTH - Opvs Contra Natvram

behemoth.jpg

Sokat változott a lengyel blackened death metalban utazó Behemoth: népszerűségük növekedésével párhuzamosan egyre letisztultabb, nagykiadósabb lett a hangzásuk és valahogy az izgalomfaktor is kiveszett a produkciójukból. A 2010-es évektől kezdve ráálltak a négyévenkénti megjelenésre, de a hosszú holtidőket egyre kevésbé igazolta az albumok színvonala.

Az "Opvs Contra Natvram" azonban erősebb, egységesebb és izgalmasabb anyag lett, mint elődje: kevesebb a giccses megoldás és egész egyszerűen érdekesebb, harapósabb a végeredmény (a teljes kritika ITT olvasható).

17. BLOODBATH - Survival Of The Sickest

bloodbath.jpg

A Bloodbath 1998-ban alakult meg Stockholmban Katatonia- és Opeth-tagokból. Műfajilag old-school death metalról van szó főleg az Entombed és a Dismember vonalán haladva. Alapvetően fix a tagság, viszont a mikrofon mögött olyan arcok fordultak meg, mint az Opeth-ből Mikael, a Hypocrisy-ből Peter Tägtgren. 2014 óta pedig a Paradise Lostból Nick Holmes a csapat frontembere

Ugyan a "Survival Of The Sickest" nem hibátlan album, de olyan extrém metal anyag, melyre nekem személy szerint már nagyon nagy szükségem volt. Változatos, vérbő, lendületes, és kompromisszummentes (a teljes kritika ITT olvasható).

16. ALUNAH - Strange Machine

alunah_3.jpg

Manapság már szakmányban kapjuk a fülünkbe a legkülönbözőbb rendű és rangú, énekesnővel felálló okkult rock / doom bandák produkcióit, csak épp valahogy a dalszerzői minőség, az önálló, karakteres nóták, a fifika, a dög és a lendület hiányzik ezekből az anyagokból.

A brit Alunah friss korongja köröket ver a stílusuralkodó, az Electric Wizard 2017-es albumára: én nem tudok és természetesen nem akarok belekötni itt semmibe, mert ez úgy hibátlan, ahogy van (a teljes kritika ITT olvasható).

15. AMON AMARTH - The Great Heathen Army

amon_amarth.jpg

Harminc év az harminc év: a svéd Amon Amarth tulajdonképpen a dallamos death metal AC/DC-je lett, hasonlóan sok száz, régóta a pályán levő, kialakult stílussal és hangzással bíró zenekarhoz. Sosem adnak ki rossz albumot a kezeik közül, de azért ma már senki sem rágja a körmét izgalmában egy-egy új anyaguk megjelenésekor. Valljuk be: a dinamika, a meglepetés ereje elég régen kerüli a skandinávokat, legalábbis lemezfronton.

Azonban a svédek friss korongja jól sikerült: a "The Great Heathen Army" érzésem szerint az elmúlt bő évtized legjobb Amon Amarth-anyaga lett és ez egy harmincéves csapattól mindenképpen elismerésreméltó eredmény (a teljes kritika ITT olvasható).

14. FALLUJAH - Empyrean

fallujah.jpg

Az amerikai technikás, atmoszferikus death metal csapat, a Scott Carstairs gitáros-dalszerző vezette Fallujah szeptember 9-én jelentette meg ötödik soralbumát "Empyrean" címmel a Nuclear Blast kiadó gondozásában és ahogy az elmúlt években mindig, most is alapvető változások történtek a banda háza táján.

Az "Empyrean" visszatérés a klasszikus Fallujah-hangzáshoz: Schaefer vokálja jóval mélyebb, karcosabb, mint elődjéé, így a súly már nem pusztán a gitárokra marad. A tiszta ének és az elektronika használata is újfent megjelent, azaz a durvább dolgokat kellemesen oldják a dallamosabb refrének (a teljes kritika ITT olvasható).

13. KING BUFFALO - Regenerator

king_buffalo.jpg

Az amerikai King Buffalo a stoner szcéna lazább, hard rockosabb, ám pontosan emiatt rendkívül fifikás, okosan elborult együtteseihez tartozik: sokadik hallgatásra nekem azonnal beugrott a finn Death Hawks (mekkora banda már az is, te jószagú Atyaúristen!), bár az amerikaiaknál jóval kevesebb a stílusok közötti kalandozás, mint a skandinávoknál, ezért sokkal kompaktabb, ám pimaszabb is a végeredmény.

Nem véletlenül hoztam fel a jórészt a '60-as évek második felétől a grunge beköszöntéig tartó időszakot jelző klasszikus rockot: a King Buffalo igen halványan, jelzésértékűen, de jelzi tiszteletét a legendás nagy nevek előtt (a teljes kritika ITT olvasható).

12. DARK FUNERAL - We Are The Apocalypse

dark_funeral_1.jpg

A svéd black metal csapat új albuma, a "We Are The Apocalypse" igazából követi az eddig lefektetett alapokat. Szóval továbbra is ultrasötét, mogorva, bombasztikus hangzású svéd sátánfémet kapunk. Ez - gondolom - sokakat nem lep meg, én ennél nem is vártam többet. De milyenek a dalok? Röviden: profik. 

Lord Ahriman/Chaq Mol páros továbbra is a műfaj egyik legjobb gitáros duója. Bár a black metal soha nem a földöntúli változatosságáról volt híres, ez a páros valahogy mégis meg tudja oldani, hogy riffjeik, dallamaik, és úgy egyébként a zenéjük nem tűnik másolatnak, ne adj' ördög, bemagolt műfaji gyakorlatnak (a teljes kritika ITT olvasható).

11. ARCH ENEMY - Deceivers

arch_enemy.jpg

Az együttes Amott elmondása szerint egy tökéletes Arch Enemy-kvintesszenciát akart alkotni: megtartva és megmutatva eddigi erősségeiket, de azokat sokkal jobban, ütősebben, kidolgozottabban előadva.

A "Deceivers" magasan az elmúlt másfél évtized legjobb Arch Enemy-albuma, tömény metalorgia, iszonyatosan fogós dalokkal, gyakorlatilag benne mindennel, amit a stílusban szeretek. Számomra óriási pozitív meglepetés lett a svédek a produkciója: mintha csak megrázták volna magukat Amotték, hogy bebizonyítsák, huszonöt év után is oda tudnak pörkölni még a színtérre. Hát odapörköltek, de rendesen (a teljes kritika ITT olvasható). 

10. RAMMSTEIN - Zeit

rammstein.jpeg

Az indusztriális metalban utazó német Rammstein tulajdonképpen egész pályafutását a polgárpukkasztásra fűzte fel, azonban a dalszövegeik rendre olyan kényelmetlen szembenézésre késztetik a humuszmenüt organikus, bambusz evőeszközökkel fogyasztó, no meg azt az elmaradhatatlan latte macchiaatóval leöblítő, közben pedig az okostelefonon laoszi buddhista önfejlesztő online kurzust bámuló fiatal nagyvárosi értelmiséget, hogy az messze túlmutat a teljes kortárs metalszíntér produkcióján.

A németek pedig megint megcsinálták: a kétezres évek második felének soványabb teljesítménye után ez már a második olyan Rammstein-album, amibe nem igazán lehet belekötni és melyen legalább öt-hat, a majdani koncertprogramban magának helyet követelő szerzemény is található (a teljes kritika ITT olvasható).

9. MEGADETH - The Sick, The Dying ... And The Dead!

megadeth_4.jpg

Hat év telt el a Megadeth utolsó, 2016-ban kiadott és remekül sikerült "Dystopia" című albuma óta, ami bizony az eddigi leghosszabb idő két Mustaine-stúdióanyag között. Már az a korong is átmeneti időszakban készült, olyan felállással, mely egyszerinek bizonyult, de úgy látszik, a problémák nem kerülik meg, ám csak erősebbé teszik a legendás amerikai thrash metal csapatot és teljesítményét.

A Megadeth-ben a dallamokat mindig is a gitárok hozták, mivel Mustaine mester énekesi adottságai, hogy úgy mondjam, meglehetősen korlátozottak, de én mégis imádom ezt a monomániásan reszelős, mély fekvésű dörmögést: enélkül egész egyszerűen elképzelhetetlen lenne az amerikai banda bármely nótája. Így szerencsére nem kell szembesülnünk semmilyen olyan vokális teljesítménybeli csökkenéssel, mely sajnos az idő előrehaladtával egyre több népszerű frontember produkcióját keseríti meg (a teljes kritika ITT olvasható).

8. SEPTICFLESH - Modern Primitive

septicflesh_4.jpg

A görög Septicflesh hogy tudja már sokadjára bebizonyítani, hogy egy olyan alapvetően hiper-stimulációra épülő műfajnál, mint a death metal, hogyan lehet mégis minden új albummal megőrizni és felfrissíteni ezt a művészi csapásvonalat. Ilyen a "Modern Primitive". 

Zenéjük tökéletesen ötvözi a death metal nyerseségét az itt-ott gótikus elemek sötétségével és a klasszikus zene abszolút főszerepével. A végeredmény egy bármilyen extrém metal rajongó számára könnyen fogyasztható, fogós, izgalmas zenével rendelkező gárda (a teljes kritika ITT olvasható).

7. HORIZON IGNITED - Towards The Dying Lands

horizon_ignited.jpg

2017-ben indult útjára Finnországból a melo-death metal vonal egy újabb üdvöskéje, a hat tagot számláló Horizon Ignited. A srácoknak valószínűleg a vérében van ez a fajta muzsika, ugyanis az 1990-es évek elején az ezer tó országában megszületett stílusirányzatnak olyan korszakalkotó zenekarokat köszönhetnek, mint például az Amorphis vagy a Sentenced.

A Horizon Ignited a melo-death vonal egyik legnagyobb reménysége, a szóban forgó lemezük pedig méregerős, tízpontos cucc, olyan, melyet illik rongyosra hallgatni - én már rajta vagyok (a teljes kritika ITT olvasható).

6. MESHUGGAH - Immutable

meshuggah_2.jpg

A harmincöt éves svéd brigád kilencedik soralbuma "Immutable" címmel érkezett meg április 1-én a Nuclear Blast kiadóból kiválással megalakult Atomic Fire Records gondozásában, azaz a skandináv együttes merészet húzott és pályafutása során először váltott lemezistállót, mintegy fejest ugorva az ismeretlenbe.

 Nos, aki bármiféle változást várt az új anyagon, az csalódni is fog, meg nem is. Természetesen a zenei védjegyek nem változtak: tökéletes hangszeres játék, Jens Kidman ikonikus, leginkább ötödik hangszerként értelmezhető üvöltözése, a djent-vonal (szaggatott, poliritmikus, mélyre hangolt, töredezett riffek és ritmusok) mind itt vannak, azonban egyértelműen észrevehető az atmoszferikusabb, progosabb irány is, ami viszont az eddigi ellenzőket hozhatja kicsit közelebb a bandához (a teljes kritika ITT olvasható).

5. THE DEVIL WEARS PRADA - Color Decay

the_devil_wears_prada_1.jpg

Az amerikai metalcore csapat, a The Devil Wears Prada az új évezred jellegzetes modern metalját játssza: van ebben minden, amitől a régivonalas metalrajongókat szó szerint kiveri a víz, teljesen feleslegesen egyébként.

Djentes, tördelt riffelés, deathcore-os breakdown-ok, elektronika, popos dallamérzékenység, post-hardcore üvöltözés és ami számomra is kissé leveri a lécet, a jellegzetes tinibánat vagy fájdalom. Sokszor eszembe jutott erről, hogy mintha csak a H.I.M. vagy éppen a kétezres évek első felében virágkorát élő emo-hullámnak egyfajta modern változatát hallanám (a teljes kritika ITT olvasható).

4. THE HALO EFFECT - Days Of The Lost

the_halo_effect_3.jpgAz In Flames-ben korábban alaptagoknak számító vagy jelentős szerepet játszó zenészek egyszer csak összeálltak és The Halo Effect néven egy afféle minden metalrajongó álma típusú projekt keretein belül ki is adtak egy igencsak szép emlékeket ébresztő albumot "Days Of The Lost" címmel augusztus 12-én a Nuclear Blast kiadó gondozásában.

Egy húsz éve letűnt időszakért nyúlnak vissza az időben, nyakon ragadják azt és elénk, az erre kiéhezettek elé teszik ínyencfalatként. Mondjuk én azonnal repetáznék ebből, ha lehet: addig pedig csak reménykedni tudok abban, hogy nem egylemezes projekt lesz ebből a formációból (a teljes kritika ITT olvasható).

3. WILDERUN - Epigone

wilderun_2.jpg

A Boston városában 2008-ban megalakult Wilderun stílusa nem határozható meg egyszerűen, mert számtalan összetevőből áll és ezeket érdemes szépen összegereblyézni, mert enélkül nehezen érthetjük meg mindazon finomságokat, melyeket a lemez kínál. 

A Wilderun olyan zseniálisan, értelemmel és ízléssel hozza be a vonósokat, fúvósokat és egy komplett kórust is a dalaiba, hogy egyetlen egyszer sem éreztem semmiféle kimódoltságot vagy éppen kínosságot ezek hallatán. Mindig a megfelelő kompozíciós pillanatban, a megfelelő hatás kiváltása miatt történnek ezek a hangszerelési dolgok, sosem öncélúan, ellentétben a metalmezőny legalább kilencven százalékával (a teljes kritika ITT olvasható).

2. VENOM PRISON - Erebos

venom_prison.jpegA brit Venom Prison esetében biztosak lehetünk abban, hogy a banda által játszott zene csak 2022-ben születhetett meg, azaz totálisan kortárs metal a produkció, ez már első hallásra egyértelművé válhat mindenki számára. Valóságos felüdülés ez a rengeteg retró-brigád után, melyek esztétikája kimerül ikonikus frontemberek intonációjának, illetve legendás lemezek hangzásának lemásolásában. 

Itt bizony ipari méretű aprítás folyik. Van itt minden: a pincébe lehangolt beatdown, régisulis death metal riffek, hardcore-jellegű breakdown-ok, deathcore és melo-death megoldások (a teljes kritika ITT olvasható).

1. DECAPITATED - Cancer Culture

decapitated_2.jpg

A lengyel banda, a Decapitated lemeze egészen zseniálisan szól: kristálytisztán, de vastagon és brutálisan, tökéletes arányokkal. A szólók a technikás death metal dallamos, szinte már-már neoklasszikus vonalához állnak közel (ehhez elég meghallgatnunk a címadó tételt), de a Decapitated szívesen nyúl a társstílusok eszközeihez is, legyen az akár a vokál terén a deathcore vagy éppen az atmoszferikusabb, avantgárdabb, elszállósabb kortárs metal.

Átkozottul masszív, kompakt cucc ez, a Decapitated semmit sem vesztett kreativitásából és úgy tud folyamatosan újat mutatni a death metalon belül, hogy nem hagyja hátra önmagát sem (a teljes kritika ITT olvasható).

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9118016826

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mesterséges Geci 2023.01.04. 13:05:02

A Nightwish miért maradt ki? Csak turnéztak 2022-ben?

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2023.01.04. 14:28:01

Nem láttam a listán, de szeretném figyelmébe ajánlani mindenkinek az én kedvencemet az évből:

Yelawolf & Shooter Jennings – Sometimes Y

RockNRoll lemez (nem HC, nem metal, nem rap rock vagy rap metal, szintiszta RnR), sőt southern (alabama, arkansas, texas, kentucky stb.) rock amiben Yela semmit, de semmit nem rappel, csak énekel, és marha jól áll neki.
Amennyire jó volt a rapje, ugyanolyan szerves része ez a rocknroll vonal is, szinte érezni a lemezen a művészi evolúcióját, főleg a 2021-es 5 lemezes útkeresés(?) után, a Mud Mouth még nem volt ilyen tisztán rnr lemez, abban még volt rap rendesen. Ockúl hip hop headek nem biztos, hogy kedvelni fogják, de a Yela rajongók tuti. Shooter Jenningsről nem tudnék mit írni őt nem ismerem, nem tudom, hogy mennyire teker jól ezen a lemezen a korábbi munkáihoz képest, hogy mennyire van benne a hangszerelésbe, vagy csak eljátssza amit Yela csinált?!
Nekem, aki szereti, sőt gyűjti, kid rock, a body count, a beastie boys lemezeit nagyon bejött, tuti meg is fogom venni, és ha tényleg lesz world tour és ide is eljut, vagy legalábbis a közelbe (ausztria mondjuk) tuti elmennék megnézni élőben is.
süti beállítások módosítása