Izgalmas tripla koncerttel kecsegtetett az Akvárium programtáblája péntek estére. Fellépett ugyanis a modern pop-metalban utazó Evolette, a dallamos progresszív metalt játszó Tiansen és az X-Faktorból ismertté vált Beneath My Skin. Ha önmagában erre a trióra – vagy legalább a nevek egyikére – nem kapta volna fel a fejét az ember, akkor mindenképp érdeklődést keltett viszont az est koncepciója, ugyanis a főzenekarként szereplő Beneath My Skinnek ez nem csak hogy lemezbemutató, de sajnos búcsúbulija is volt.
Bár az embernek óhatatlanul van egy hiábavalóság-érzése ebben a helyzetben, a valóság az, hogy egy lemez kiadása mindenképp ünnepelendő cselekedet, akár együtt marad utána az együttes, akár nem. Persze ideális esetben ezt a lemezt aztán el lehet vinni turnézni, de gondoljunk csak bele: én például a Spotify-összefoglalóm szerint tavaly százötvenhét zenekart hallgattam, de ezek közül jó, ha tizenötöt láttam élőben. Mégis nagyon örülök, hogy a maradék száznegyvenkettő banda zenéje elérhető a különböző platformokon, és újra meg újra meg tudom hallgatni, akár van mögötte aktív együttes, akár nincs. Ezzel a gondolattal vettem az irányt a Deák tér alá péntek este.
A buli menetrendszerűen indult az Evolette színpadra lépésével. Ilyenkor mindig picit aggódok: gyerek még az idő, az emberek csak lézengenek meg még józanok is, vajon hogy fog ebből a nyitózenekar hangulatot kovácsolni? (Az előzenekarok iránti tiszteletemről ITT írtam bővebben, a vonatkozó passzus erre a koncertre is érvényes.) Szerencsére a jég már az első riffekkel megtört: a könnyen fogyasztható, dallamos metal gyorsan bevonzotta a hallgatókat, és bár a terem aligha volt tele, az emberek már a program elején komolyabb könyörgés nélkül az első sorokba húzódtak.
Volt is miért: a fiúk színpadi jelenléte piszok erős volt, szépen bemozogták a színpadot, a dalok energikusak voltak, és a technika adta összes lehetőséget kihasználták arra, hogy egy este negyed nyolcas időponthoz képest méltatlanul jó show-t csináljanak. A fény meg a füst már-már alapelvárás a kisebb koncerthelyszíneken is (ismét csak fent citált korábbi cikkemre tudnék hivatkozni), de okosan használták ki a digitális háttérben jelző potenciált, és nem spórolták ki a háttérsáv adta lehetőségeket sem (bár nekem utóbbi egy kicsit már túlsúlyban volt, jobban szeretem a nyersebb előadásokat).
A szokásos nyitózenekaros kliséket elkerülve nagyon ügyesen aktivizálták a közönséget, a hangok abszolút a helyükön voltak, ráadásul szerintem az Evolette nyerte meg a legjobb színű gitárok titulusát is aznapra (én legalábbis még nem láttam szövegkiemelő-rózsaszín gitáron ekkora zúzást).
X-Faktor ide vagy oda, bevallom, jómagam bizony első sorban a Tiansen fellépése miatt érkeztem. Visszaeső koncertlátogatójuk vagyok, és frontemberük, Radó Éden munkásságát is közelről követem jó ideje: első találkozásommal a zenekarról ITT, Édenék akusztikus System Of A Down-estjéről pedig ITT számoltam be. Várakozásom most sem bizonyult hiábavalónak, a budapesti dallamos prog-metal zenekar azt hozta, amire számítottam: baromi erős dalokat profi kivitelezésben, és kirobbanó energiával.
Nem volt különösebb konferálás, vagy csacsogás a közönséggel, a zenekar lélegzetvételnyi szünetekkel megszakítva zúdította a hallgatóságra a koncerteken már kipróbált és bevált régi dalaikat (legutóbbi albumukról írt recenziónk ITT olvasható), illetve újabb darabokat – még egy élő dalpremierhez is volt szerencsénk. És a lélegzetvételnyit szó szerint kell érteni: a nagyjából egy órás programban a Tiansen igazán megdolgozott a szórakoztatásunkért.
Több dalnál is a színpad előtti kordon alól kellett összeszednünk a leejtett állkapcsunkat egy-egy komolyabb gitártéma vagy basszeron történő brillírozás után, és szokásához híven Éden is leénekelte a csillagokat az égről. Mindezt úgy, hogy közben a tagok egy percre se álltak le, legyen szó ugrálásról, táncról, headbangelésről vagy csak fel-alá futkosásról. Ha valaha is aggódnánk az ország áramellátása miatt, üzenem a hozzáértő mérnököknek, hogy nem kell itt erőművekkel vacakolni, csak találják ki valahogy, hogy hogyan lehet áramot fejleszteni egy Tiansen-koncerten leadott energiákból, és jók is leszünk.
Nehéz lehetett ezek után az együttesek után színpadra lépni, de bizakodó voltam - bár nem követtem ezelőtt a Beneath My Skint, feltételeztem, hogy nem véletlenül kerültek oda, ahol most vannak. Így kíváncsian vetettem bele magam a srácok programjába. Igazam volt: Dunai Gergő szédületes vokálokat hozott, a dalok koherensek voltak és jól szóltak élőben, egyszóval tényleg profi volt a produkció.
Legalábbis zeneileg. És itt érkeztünk el a dolog iróniájához, ahhoz a bizonyos x-faktorhoz. A Cambridge-szótár szerint az x-faktor nem más, mint az a körülírhatatlan tulajdonság, mely valakit különlegessé tesz. Persze ez a szó a tehetségkutatók óta egészen más jelentést hordoz: tucatelőadók, drámaközpontú történetmesélés, és a szerencsétlen, téveszmében élő, tehetségtelen énekesek össznépi kiröhögése jut az ember eszébe, ha meghallja ezt a kifejezést. Éppen ezért furcsa volt, amikor az Akváriumban, egy – az addig látott produkciók alapján – underground metalos esten hangzott el. De ez a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy az x-faktor szó mostanra nem csak a hordozott jelentését vesztette el, hanem teljesen átalakult. Hiszen az X-Faktort megjárt banda produkciójából pont az eredeti x-faktor hiányzott.
A színpadi dinamika gyakorlatilag nem létezett (egy-két, egyértelműen előre megkoreografált elemet leszámítva), és az előadásmód is olyan volt, mintha a srácok úgy istenigazából bárhol máshol szívesebben lennének, mint a deszkákon. Lelkesíteni meg sem próbáló konferálások, sőt a dalok között sokszor kifejezetten kínos csend… Értem én, hogy búcsúkoncert, de pont hogy erre hivatkozva lehetett volna egy jó nagyot bulizni. Hiába a meglepetésvendégek, hiába a dalok tökéletes előadása, hiába a felhasználóbarát popballadák, a program háromnegyedénél egyszerűen elkezdtek elszivárogni az emberek a küzdőtérről, amit bár sajnálattal láttam, mégis teljesen megértettem – egy ponton túl én is inkább kiosontam, és a dalok között potyáztam az Akvárium nagyterméből felhallatszó Csaknekedkislány-dalok foszlányait.
Nagy kár, hogy a zenekarok nem más sorrendben léptek fel, hiszen az Evolette és a Tiansen olyan magasra tette a mércét, melyet erőbefektetés nélkül esélye sem volt megugrani a Beneath My Skinnek. Mondanám, hogy talán legközelebb jobban sikerül, de sajnos pont az a lényeg, hogy erre mostanában nem lesz lehetőség. Remélem, hogy majd valami újraegyesülős koncerten be tudjuk pótolni az elmaradt tombolást – addig is az Evolette és a Tiansen viszont, hála a jó Istennek, továbbra is aktív, és mindenkit arra buzdítok, ne hagyja ki a fellépésüket, ha esetleg arra járnak!
