Rozsdagyár

MONSTER GOD - Clouds Of Grey (2022)

2023. január 08. - chris576

322943075_839127940688855_4926957466146157749_n.jpg

Fizikai hanghordozó ide, streaming-szolgáltató oda, egy biztos: vannak olyan zenekarok, melyeket az általam preferált platformon keresztül ismertem és szerettem meg, lehet, hogy különben sosem botlok beléjük. Igaz, ha egy bandát ily módon ismerünk meg, az még nem jelent sokat, legalábbis a csapat pénztárcájának vastagságát illetően.

Attól, hogy meghallgatom mondjuk ötvenszer az éppen aktuális lemezüket, ők még semmivel sincsenek előrébb, viszont van ennek egy másik oldala is. Itt van például a 2017-ben megalakult oaklandi doom/sludge metal trió, a Monster God (Mike Smario – gitár/ének, Mike Kaufmann – basszusgitár, Karl Casolari – dob), akikbe éppenséggel pont egy streaming-oldalon keresztül botlottam bele még 2019-ben, akkor jelent meg ugyanis a banda azonos néven futó bemutatkozó EP-je (kritikánk ITT olvasható).

És itt jön képbe a publicitás: írtam ugye az anyagról, sőt még interjút is adott nekünk a zenekar (ezt ITT találod), tavaly december 29-én pedig kijött a jelen kritika tárgyát képező első teljes nagylemezük, a „Clouds Of Grey” a Salt Of The Earth kiadó égisze alatt (az EP-t még az Art Is War gondozta). Nyilván ettől a srácok még nem váltak rocksztárokká, de egy pici löketet biztosan adott a csapatnak (ezt egyébként Mike Smario, a zenekar énekes gitárosa is megerősíti a fentebb belinkelt interjúban). Szóval lássuk be: a streaming nem ördögtől való (ha pedig mégis, az még menőbb).

Na de most már kanyarodjunk rá a srácok új korongjára! Engem már az EP is nagyon megfogott, kíváncsi voltam, vajon mit fognak legközelebb összeütni Mike-ék. Jó sokat kellett várni erre a lemezre, de talán nem véletlenül: a tizenegy tételes anyag minden egyes perce valódi csemege, de mondhatnám azt is, ha nem most botlok bele, talán még felkapaszkodhatott volna az év végi kedvencek közé (ettől függetlenül nálam így is ott van a top 10-ben).

Szikár dobtémával alapoz a felvezető intróként szolgáló (pre) Mortal, ezt követi a Sorrow című doom monstrum, melyben Smario kegyetlen jó dallamos énektémákat hoz az üvöltős vokál mellé. Nagyjából félúton pedig egy sabbathos zakatolás töri meg a hűvös doom atmoszférát. Az Infliction hipnotikus, fülbemászó riffel támad, és még egy jó kis ősrockos gitárszólóval is felfűtik a hangulatot a Down-jelleggel záruló darabban.

Nem is tudom, melyik dalt emeljem még ki, hisz mindegyikük berúgja a tizenegyest. A mágikus erejű Dark, a melankolikus doom erdejében barangoló címadó, az egy szál akusztikus gitárral, valamint Mike dallamos énekével operáló Carcass vagy éppen a tonnás súlyú Deception mind mind kiemelkedő darabok.

Sajnos a december végi megjelenési dátum a lehető legszerencsétlenebb, ugyanis mire meghallgatásra kerül, az éves összeállításból már eleve kimarad, sokan pedig már írni sem fognak róla, mert tavalyi. Mi írtunk, hallgassátok meg, nem fogjátok megbánni!

10/10

323769955_834454277844488_9214439788512697331_n.jpg

Fotó: Monster God/Facebook

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9718021246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Figy L M 1 ideYEeeah 2023.01.08. 16:02:37

Belehallgattam és minden szavaddal egyetértek.
süti beállítások módosítása