Elöljáróban annyit szeretnék mondani, hogy komoly kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy írjak-e erről a lemezről. Aki nem érti, hogy miért, annak felvázolom. A Host lényegében két ember, a Paradise Lost gitárosának (Greg Mackintosh) és énekesének (Nick Holmes) az agyszüleménye. Az egésznek nem titkolt célja a Lost '97-től 2002-ig tartó korszakának a megidézése, de nem az anyabanda keretei között.
Ez lényegében négy album ("One Second" (1997), "Host" (1999), "Believe In Nothing (2001), "Symbol Of Life" (2002) ) hangzásvilágának és az atmoszférájának az újrázása. Ezek a lemezek már a maguk idejében is meglehetősen ellentmondásosak voltak, és nagyon megosztották a rajongókat, viszont hála az égnek az idő kegyes volt hozzájuk, így mára nem egy elég komoly kultklasszikus lett, és az élő programban is mindig helyet kap pár dal ebből az éraból.
A cikk létjogosultságában ez a különc hozzáállás ébresztett kétségeket. Aki tisztában van a Paradise-nak azzal a korszakával, az pontosan tudja, hogy igazából az egész közelebb állt a Depeche Mode világához, itt-ott gitárral kicicomázva, mint a klasszikus doom-death-gothic oldalához a gárdának. Röviden: nem sok közük volt a metalhoz, a rockhoz is csak nagyon érintőlegesen. Na most, a "IX" meg konkrétan ezt a vonalat viszi tovább, húsz évvel később. A döntő indokok a következők voltak, melyek miatt kedves olvasó, most előtted van ez a cikk: egy, hatalmas rajongója vagyok a Paradise Lost-nak, és lényegében mindennek, ami a nevükhöz bármilyen szinten köthető (lásd: számomra a tavalyi év albuma egyértelműen Greg Strigoi nevű csapatának az új anyaga, a "Viscera" volt), kettő, a Depeche Mode-ot is imádom, három, a sokadik meghallgatásra teljesen tisztává vált, hogy végül mért vállalta a Nuclear Blast a lemez kiadását.
Ami nagyon hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az egész albumra jellemző egyfajta, csak a darkwave zenékre jellemző letisztultság. Mind zeneileg, mind vizuálisan. Engem egyébként is meg lehet venni az ilyen fekete-fehér, alulszaturált víziókkal, úgyhogy már ezen a ponton tudtam, hogy mi nagyon fogjuk egymást kedvelni ezzel a lemezzel. Ez tovább fokozódott az első közzétett dallal, a Tomorrow's Sky című tétellel. Tökéletesen vissza hozta a '90-es évek végi Paradise Lost-hangulatát. Ezen a ponton vált nyilvánvalóvá, hogy a "IX" egy különleges anyag lesz.
A nyitó Wretched Soul egy alapvetően synthwave - akusztikus rock keverék. Kicsit in medias res-nek tűnik az elhelyezése, viszont egész jól körülírja, hogy mit fog tudni az album többi része. Nagy átlagban elmondható, hogy nincsen túlgondolva a lemez. Igazából egyszerű és nagyon közérthető dalszerkezetek jellemzik ezt a körülbelül 40 percet. Ez már csak azért is jó (legalábbis számomra), mert ugyan időről időre megjelenek egy-egy ilyen buliban, de annyira nem ástam még bele magam a műfaj rétegeibe, úgyhogy kvázi új belépőnek minősülök, viszont ez remek album a kezdőknek, és ebben rejlik a zsenialitása az anyagnak.
A másik nagyon pozitív oldala az egésznek a változatossága. Alapvetően a dalok egy sémát követnek, de maga az összkép annyira sokszínű, amennyire a műfaji keretek csak engedik. A kezdeti akusztikus megoldások után a Tomorrow's Sky tisztán indusztriál megoldásai az egyik legkiemelkedőbb dalává teszi a lemeznek. A Divine Emotion kellemesen melankolikus, enyhén szimfonikus tétel. Talán ennél a dalnál kerültek legközelebb a Paradise mostani világához.
A Hiding From Tomorrow volt a második előzetes dal, és mint olyan, talán az egész album legpopulárisabb megközelítésű szerzeménye. Ütemes, dallamos, kicsit Katatonia-ízű rádió rock szösszenet, mely sanszosan az egyik legtöbbet emlegetett slágere lesz egy ponton túl a duónak. Az A Troubled Mind egy csilingelősebb, synthwave-hatású dal. Kicsit le is lóg a képről, de a sci-fis megoldások miatt egyszerűen nem tudtam nem szeretni.
A My Only Escape talán a legdarkosabb nótája az egész lemeznek. Nagyon hangulatos tétel, mely számomra leginkább a "Believe In Nothing" albumot idézte meg, de lehető legpozitívabb értelemben. A nyomasztó hangulata ellenére is meglehetősen megkapó kicsengése miatt valószínűleg sokak kedvence lesz. Az album utolsó három dalát egy kalap alá fogom venni, ugyanis a Years Of Suspicion, az Inquisition, és az Instinct képviselik a lemez modernebb vonalát. Ebből a háromból talán az Inquisition a legélesebben, de a többinek is van itt-ott minimális agro-tech beütése, bár inkább csak színezékként.
A dalok remekül vannak megírva. Fogósak, slágeresek, de csak annyira, hogy még pont nem esnek bele a túl populáris ligába. Viszont aki az elmúlt három Lost-, és három Bloodbath-album után arra számít, hogy Nick itt is legalább egy kicsit fog hörögni, az csalódni fog.
A "IX" remek korong lett, melybe nem igazán tudok belekötni. Egy rettenetesen üdítő színfolt számomra, főleg a tavalyi év alapvetően színvonalas, de igazából semmi egetrengetőt nem hozó felhozatala után. Ami plusz, hogy ezt a lemezt akkor is tudnám szeretni, hogyha semmilyen érzelmi kötődésem nem lenne az anyazenekarhoz. Remekül megírt dalok, emlékezetes pillanatok és patikamérlegen kimért játékidő. Az év végi listán már biztosan bérelt helye van a HOST debütalbumának.
10/10
