A norvég black metal színtér bandái közül számosan a kedvenceim közé tartoznak és az Obsidian C. vezette, 1995-ben megalakult Keep Of Kalessin sem kivétel ezalól. Bár ők sosem számítottak az élvonalbeli együttesek közé, ez legfeljebb a zeneipar igazságtalanságáról mond el sokat, semmint zenéjük minőségéről. Abba ugyanis nem lehet belekötni.

Szenzációsan sikerült 2015-ös legutóbbi albumukról ITT írtunk kritikát és annak színvonalát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az azon szereplő Introspection című tétel, mely szerintem az elmúlt évtized egyik legkirályabb metalnótája, a mai napig rendszeresen megfordul a lejátszómban.

Azon a korongon vette át a gitározás mellett az énekesi feladatokat is a zenekarvezető és bár sokan Thebont tartják a csapat igazi vokalistájának, nekem sokkal jobban tetszett Obsidian C. teljesítménye, mert az éles, gonosz, agresszív blackes károgás mellett nagyon jó volt a tiszta énekhangja is. Újabb változás is történt azóta a felállásban: Vegar "Vyl" Larsen dobos helyére Wanja "Nechtan" Gröger érkezett.

A Keep Of Kalessin mindig is arról volt ismert, hogy az epikus, dallamos black (extrém) metalt szenzációs gitár-, de leginkább szólómunka egészítette ki, ráadásul a brigád sosem idegenkedett az atmoszferikus, billentyűs vagy éppen szimfonikus hangszereléstől. Az "Epistemology" lemezt követően az együttes kiadót is váltott, így a március 24-én érkező "Katharsis" az Indie Recordings helyett immár a Back On Black istálló égisze alatt jelenik meg.

Nos, a záró outróval együtt kilenctételes, negyvennyolc perces korong már első hallásra is sokkal természetesebben, organikusabban, teltebben szól, mint elődje. Annak recenziójában megírtuk, hogy bár a zenei tartalom kiváló volt, rendkívül lerontotta a befogadás élményét a száraz, steril, digitálisan csikorgó hangzás (valamit nagyon elszúrhattak a keverésnél anno). A "Katharsis" esetében ilyesmiről szerencsére szó sincs, minden a helyén van, de az anyag mégis melegen, gördülékenyen vezeti végig a hallgatót a dalokon.

A második dolog, ami azonnal szembetűnik, hogy az új korong sokkal gyorsabb, brutálisabb és agresszívabb, ha úgy tetszik, black metalosabb, mint az "Epistemology". A tempó eszement, tele blastbeatekkel, ám ezzel egyidőben a szimfonikus hangszerelés, a nagyívű, többszólamú vokálok is sokkal nagyobb szerepet kapnak. Mintha valami speedkúrán levő Dimmu Borgirt hallanánk, ám mindezt Obsidian C. rendkívül jellegzetes, pengeéles, gonosz, thrashes riffelésével elővezetve. 

A zenekarvezető énekesi teljesítménye újabb szintet ugrott: tudtam róla, hogy gitárosként egyértelműen a mezőny egyik legkiválóbbja, de itt tényleg lenyűgöző az, amit elővezet. Pontosan ez az a hang, mely ehhez az epikus, heroikus atmoszférához legjobban illik, ráadásul a tiszta vokálja is óriásit fejlődött. 

Az első négy szám, a címadó tétellel kezdődően egyetlen hatalmas ívű, őrült vágtázást alkot: az embernek szinte egy szusszanásnyi ideje sincs, mert a tempó embertelen, de mégis óriási zeneiség, no meg jóféle dallamok bújnak meg a dalokban. Ennek a blokknak a záródarabja, a War Of The Wyrm hihetetlenül jól eltalált nóta, a többihez képest szinte középtempósan, gonoszul dorongolja le a hallójáratainkat.

Aki ismer a mai metalmezőnyben az ezt követő From The Stars And Beyond című nóta kórusánál és refrénjénél dallamosabbat és felemelőbbet, az nyugodtan jelentkezzen a nyereményéért a szerkesztőségünkben. Itt a norvégokra jellemzően többféle társstílus hatását is felismerhetjük, van itt power, dallamos death is rendesen.

Az album egyetlen kakukktojása a Journey's End, mely egy meglehetősen fantáziátlan, standard rockballada, érzésem szerint egyáltalán nem passzol sem a korong általános esztétikájához, sem pedig magához a Keep Of Kalessin eddigi munkásságához. Szerencsére az utolsó két tétel, a tíz-, illetve nyolcperces The Obsidian Expanse és a Throne Of Execration kiküszöböli ezt az átmeneti csorbát. 

Két észrevételem lenne, melyek azonban számomra nagyon is fontosak és sajnos kissé lefelé húzzák a végső értékelésemet: erősen hiányoltam azokat a rendkívül hangulatos, önálló dalként funkcionáló gitárszólókat, melyekről Obsidian C. mindig is ismert volt (tessék csak meghallgatni a felvezetőben már említett Introspectiont és rögtön világossá válik, hogy mi is a gondom). 

A másik problémám az, hogy végig szinte egyetlen tempóban, egyetlen felütésben, a viharosan daráló, lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyező sebességben vonulnak végig a számok: jobban kellett volna tördelni a dolgokat atmoszferikusabb váltásokkal, mert ezek is mindig a norvégok védjegyét jelentették. Ráaádásul most hiányzik egy mindent vivő, abszolút kiugró nóta a felhozatalból és bár az egységesség általában pozitívum, én most ezt hiányosságként érzékeltem.

Emiatt egy hajszálnyival haloványabbnak gondolom most a friss anyagot, mint elődjét, az "Epistemology" korongot. Félreértés ne essék: kiemelkedő teljesítmény ez is, csak most valahogy a norvégok az izgalomfaktort tekerték lejjebb.  

8,5/10