A Knocked Loose neve mellett egyre nehezebb elmenni a metalszcénában – olyannyira, hogy az amerikai hardcore banda neve már-már felszivárgott a popkultúrába is. Fellépés a Coachella Fesztiválon, olyan vendégelőadók, mint a stíluskeveréseiről elhíresült szupernépszerű Poppy, valamint erősebbnél erősebb dalok szivárogtatása az érkező lemezről: talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, rengeteg szem és fül szegeződött a „You Won’t Go Before You’re Supposed To” érkezésére. Természetesen nekem is bele kellett tehát hallgatnom.
Nem tudom, a kedves olvasók közül hányan követték annak idején az Így jártam anyátokkal című sorozatot: ennek egyik epizódjában a főszereplőre az a kihívás várt, hogy egy teljes napot kibírjon anélkül, hogy megtudja a Super Bowl eredményét – a meccs másnapján. Nagyjából hasonló szemellenzős taktikákat kellett nekem is bevetnem a Knocked Loose új lemezének debütálása után; bár ettől volt hangos az internet, nem olvastam el egy kritikát sem, nem hallgattam bele egy értékelésbe sem, de még a kommentszekciókat is messziről kerültem, mert szerettem volna saját véleményt formálni róla – előítéletek nélkül.
Előítélet alatt pedig kicsit az előismeretet is értem, ugyanis sosem voltam nagy core kid, a Knocked Loose csak mostanában került a homlokterembe, ez is jól mutatja az album profi promócióját. A hardcore műfajával is csak érintőlegesen foglalkozom, ugyanis bár végtelenül élvezem, a hallgatása egyszerűen nem köt le hosszú távon. És pont ez az a prekoncepcióm, amelyet a „You Won’t Go Before You’re Supposed To” megváltoztatott.
Összességében ugyanis a lemezen megvan minden, amit egy hardcore albumban keresünk. Lényegretörően rövid játékidő, acsargó vokálok, pörgős riffek, fülbemászó beüvöltések, szédítő tempóváltások: a Knocked Loose nem hagyja kihűlni a mosh pitet egy percre sem. A lemez minden aspektusa horzsol: a gitárok úgy szólalnak meg, mintha egy tömör zajfalnak ütköznénk minden riffel, a basszer ragacsosan döngöl a mélyben, a dobok pedig hol tombolásra, hol váratlan lassításra parancsolják a dühöngőt.
Természetesen nem hagyhatjuk említés nélkül Bryan Garris vokáljai mellett sem. Kicsit úgy érzem, olyan ő a metal (vagy core) szcénának, mint a magyar alternak Lovasi András: sokan utálják ugyan a hangját, de nélküle egészen más lenne a műfaj. Én személy szerint az öblösebb, marconább vokálokat szeretem, de úgy gondolom, ahhoz, amit a Knocked Loose csinál, tökéletesen passzol Bryan magas, ideges screamje. Bár becsúszik pár harapásnyi false chord hörgés, az album túlnyomó részén ugyanabban a rikácsoló tónusban önti ránk – cseppet sem higgadt – sorait.
A hardcore elemeket hibátlanul hozza, ám a lemez ennél mégis többet nyújt. A félórás anyagba úgy sikerült stílusidegen elemeket csempészni, hogy a „You Won’t Go Before You’re Supposed To” még megmaradjon az említett stílusban, de mégis nyújtson némi kapaszkodót a szünet nélküli dühöngőben. Ilyen például a Don’t Reach For Me refrénjében lapuló már-már blackes fődallam, a Take Me Home ütős-basszeros-feszkós intrója, vagy az album talán legsúlyosabb darabja, a dögnehéz riffekkel lesújtó Sit & Mourn, egy az egyben.
És ha már váratlan elemek, nem mehetünk el szó nélkül a Suffocate mellett. A Poppy-val közös dal nemcsak hogy a kedvenc darabom a lemezről, de talán a legváratlanabb, legizgalmasabb, és legjobb műfajokon átívelő együttműködés a tavaly év végi Spiritbox - Meghan Thee Stallion összefogás óta. Poppy kislányos hangja meglepően jól működik Bryan mellett; ugyanazt a hisztérikus hangulatot, azokat a zabolázatlanul dühös, természetes üvöltéseket hozzák mindketten, mintha csak egy testvérpárt hallanánk. Arról nem is beszélve, hogy sok minden rajta volt az idei bingókártyámon, de egy reggaeton hardcore breakdown biztosan nem – a Suffocate ezt is elhozta nekünk.
De nem csak egy együttműködés kapott helyet a lemezen, feltűnik ugyanis Chris Motionless is, hogy a Slaughterhouse 2-ban folytassák azt, amit két éve Bryan Garris-szel a Slaughterhouse című Motionless In White-dalban elkezdtek. Nem szó szerint, ugyanis a Knocked Loose-os verzióba a kötelező „blegh” ugyan még belekerült, a pop-punkos refrén viszont már szerencsére nem. Ami pedig maradt, az a harag. A színtiszta, hardcore harag. Valamiért azonban még így is ez volt a legkevésbé kedvenc dalom a lemezről – jöhetnek a kövek.
Mindent egybevetve azt gondolom, a „You Won’t Go Before You’re Supposed To” felért a toronymagas elvárásokhoz. Kiváló kapudrog a hardcore műfajával csak cicázó embereknek, mindemellett pedig igazi jó asztalborogatós-tombolós lemez a dühöngeni vágyóknak. Munkahelyi hallgatása erősen ellenjavallott, mert súlyos „ott bassza meg a projekt” motivációkat kelt a hallgatókban, mindenhol máshol viszont nyomjuk bátran, sokszor, és teljes hangerőn.
9,5/10
