Emberfeletti felelősség hárul az egyszeri újságíróra, amikor úgy dönt, hogy egy Linkin Park kaliberű zenekar visszatérő lemezéről ír cikket. Egyfelől, a Linkin Parkot szerintem nincs olyan ember, akinek be kéne mutatni, tekintve, hogy már majdnem minden populárisabb stílusban kipróbálták magukat, emiatt gyakorlatilag teljes magabiztossággal kijelenthetjük, hogy a lehető legtágabb rétegre lőnek minden új megjelenésükkel. Másfelől, még "csak" hét év telt el a zenekar arcának számító Chester Bennington 2017-ben bekövetkezett tragikus halála óta, úgyhogy ilyen légkörben kritikát írni egy új lemezről nem a leghálásabb feladat.

Ezzel együtt én most mégis megpróbálom. Azzal teljes mértékben tisztában vagyok, hogy teljesen mindegy, hogy mit fogok mondani a "From Zero"-ról: az egyik tábor egyetértően fog robotikusan bólogatni, míg a másik generációkon keresztül fogja a véremet követelni. Én viszont szeretek aknamezőn néptáncolni mezitláb, úgyhogy nézzük a "From Zero"-t.

Mivel én abba a rétegbe sorolnám magam, aki - bár elismeri a csapat kultikus munkásságát - soha nem számított hardcore rajongónak, ezért inkább csak minimális fenntartásokkal viseltettem az új lemez felé. Őszintén reméltem, hogy a 2017-es "One More Light" fiaskója még egyszer nem ismétlődik meg, és nem próbálnak meg foggal-körömmel elszakadni önmaguktól. Lényegében arra vártam, hogy az albumcím egyfajta önigazolás lesz, nem pedig egy ügyesen bedobott csali. Mindenkit megnyugtatok: bár egyáltalán nem nevezném, a lemezt vissza-a-gyökerekhez produkciónak, de a saját változatosságának fényében egy tényleg méltó, jól összerakott, best-of ízű album született. Sőt, tudjátok mit, kimondom: a "Meteora" óta nem született ennyire vállalható, mi több, jó Linkin Park-album.

A rövidke intrót az elsőként bemutatott The Emptiness Machine követi. Itt egy kicsit megijedtem, ugyanis ennek inkább volt egyfajta "Minutes To Midnight" jellege, de úgy voltam vele, hogy ha a "From Zero" végeredményben legalább annak az albumnak a szintjét megugorja, akkor nem lesz itt akkora probléma. 

Ezt követi a még mindig "Minutes..."-hangulatú, konkrétan Bleed It Out ízvilágú Cut The Bridge. Továbbra is a populárisabb vizeken maradunk, és ezen a ponton már én is elkönyveltem, hogy ez a lemez gyakorlatilag egy "Minutes to Midnight" 2.0. Na, ez borzasztóan hibás prekoncepció volt részemről. Az előzetesen tárgyalt két dal igazából teljesen jó félrevezetés, mielőtt egyfajta furcsa elementáris erővel arcba rúg a Heavy Is The Crown.  Ez a dal egy nagyon durva telitalálat. Idejét sem tudom már, hogy mikor hallottam utoljára egy ennyire súlyos, és kő Linkin Park-nótát a csapattól. Itt megvan minden: a rájuk jellemző ritmusos gitárok, Shinoda jól ismert rappelése, és itt az új énekes(nő), Emily Armstrong is tökéletesen bemutatja, hogy mire is képes. 

Az Over Each Other inkább az újabb Linkin Parkot reprezentálja. Visszafogottabb, dallamosabb, kicsit alteresebb. Hála az égnek, a nagyon idegen, zavaró elektronikus dolgok nem jöttek azzal a mentalitással, úgyhogy ez a dal is simán átment a szűrőn részemről. A hangulata kicsit drámaibb, mint az eddigi tételeknél, de az ilyet mindig értékelem. 

A Casualty egy banger. Megdöbbentően súlyos, metalos tétel. Ehhez hasonlót utoljára a "Living Things" lemezen hallottam a Victimized képében, az meg már szinte Bush-trilógia korszakos Ministry volt. A lényeg, hogy ez a dal jön, lát, és arcokat tép le. Több ilyet akarok a jövőben. Sajnos van egy bántóan töltelékdalunk is, az Overflow. Ez már elektronikusabb felfogásban íródott, és mint ilyen, tök felesleges volt. Se súlya, se miértje, csak úgy van, és elmegy az ember mellett. 

A Two Facedet több helyen láttam olyan körítésben, hogy ez a One Step Closer 2.0. Ezzel valamelyest egyetértek, de inkább úgy fogalmaznék, hogy olyan, mintha a "Hybrid Theory"-ról mászott volna le. Nagyon energikus, gizda dal, mérhetetlenül gáz klippel (bocsánat, lehet valakinek ez jobb, mint a pornó, de engem feszélyez, amikor ennyire nyakig másznak egy kamera objektívjébe). Ezzel együtt viszont a Two Faced a lemez egyik egyértelmű csúcspontja a Heavy Is The Crown és a következő, Stained című dal mellett. 

A Stained olyan mintha a "One More Light" valamelyik dala lenne, csak jól megvalósítva. Nagyon popos felfogású tétel, de pont annyira, hogy az még semmilyen szinten nem bántja az ember jóízlését. Simán az egyik legjobb dal a lemezen. Az IGYEIH (haveroknak csak I Give You Everything I Have) egy az egyben a "Meteora" legjobb pillanatait hozza. Nem hiszem, hogy világverő sláger lesz belőle, de egy egyszerű adrenalinlöketnek teljesen megfelelő. Én is szívesen meghallgatom újra és újra. 

A záró Good Thing Go nagyon hangulatos, lágyabb, slágeresebb tétel. Egyébként majdnem tökéletes keretes szerkezetbe zárják a lemezt a The Emptiness Machine-nel karöltve. Azt meg csak mellékesen teszem hozzá, hogy ennek a dalnak van egy nagyon szimpatikus Hollywood Undead-hangulata, amit szívesen fogadok mindig. 

Gondolom, így a cikk végén többen is azt várják tőlem, hogy majd jól beleállok Emily-be, mint a csapat új énekesébe, meg úgy általában lesajnálom a bandát, hogy hogyan mertek bárkit is keresni Chester helyére. Srácok, ezt most nem kapjátok meg, bocsánat. Emily Armstrong fantasztikusan jó választás volt, karizmatikus, vagány, energikus, és hibátlanul hozza Chester énekstílusát. Sanszosan nem hordoz fejben annyi démont, mint Bennington, emiatt egy kicsit másmilyen felfogásban születnek a jövő LP dalai, de én ennek inkább örülök. Kell néha a változatosság. Ettől függetlenül elismerem, hogy Chester kiemelkedő személy volt énekesként és emberként is, és nem akarom kicsinyíteni az érdemeit és a magánproblémáit, mielőtt bárki azt gondolná. 

A "From Zero" nem hibátlan lemez, viszont egy önazonos, a csapat történelméhez és örökségéhez hűen, odadással és tisztelettudóan nyúló produkció lett. Ezúttal kimarad a kísérletezés, és ehelyett egy kifejezetten jó szájízzel megtámogatott múltidézés kerül a középpontba. Nekem ez meg bőven elég.

8,5/10