Nem vitás, hogy a doom metal az astoni munkásnegyed füstös levegőjét magába szívó huszonéves blues rockerek, a Black Sabbath hatására csírázott ki, majd szép lassan egy kontinenseken átívelő földalatti mozgalommá terebélyesedett. A stílusalapítók között olyan csapatokat találunk, mint a Pentagram, a Witchfinder General vagy a Saint Vitus.

1978-ban az egyesült államokbeli Los Angelesben négy fiatalember (Scott Reagers - ének, Dave Chandler - gitár, Armando Acosta - dobok, Mark Adams - basszusgitár) megalakította Tyrant nevű bandáját, melynek egyetlen demója jelent meg még az alakulásuk évében. 1981-ben a Tyrant Saint Vitusra változtatta a nevét, majd '83-ban egy újabb demófelvételt hagyott hátra.

Egy évvel később megjelentették debütalbumukat a bandanévvel azonos cím alatt, melyre a demón szereplő szerzemények lettek feljátszva. A feketében pompázó lemezborítón mindössze egy fehérrel felrajzolt Saint Vitus-logó szerepel, mely kiválóan rezonál az albumon szereplő dalok lecsupaszított szerkezetével, egyszerűségével. A Saint Vitus (meg úgy összességében a klasszikus doom metal) nagyszerűsége pontosan abban rejlik, hogy a lehető legpőrébb módon, a lehető legkevesebb hangból hozzák ki a maximumot: ahogy egy hosszasan kifejtett csöpögős monológ helyett a szoros ölelés vagy éppen egy heves szitkozódás helyett a durva ökölcsapás a hatásosabb.

A Saint Vitus tehát a lehető legrövidebb úton közelít, ami lehet, hogy egyeseknek tolakodó, és ennek hatására összezár, ellenben másokat meg pontosan telibe talál. Dave Chandler furcsán betorzított hathúrosa egyszerű, de hatásos riffeket köpköd ki magából, és olyan gitárszólókat, amelyek, bár jól illeszkednek a dalok hangulati ívéhez, egész egyszerűen egy gitártanár után ordítanak. Scott Reagers énekhangja szintén alulképzett, de ezt egy rajongó pont leszarja, ahogy Havas tanár úr is mondani szokta.

A basszus- és a dobmunka sem éppen a virtuozitás elvén lett kivitelezve, így viszont együttes erővel olyan elsöprőek, akár egy orkánerejű szélvihar. A banda debütalbumának nyitótétele, a Saint Vitus Chandler nyers, őserejű gitárriffjével indít, majd becsatlakoznak a többiek is a középtempót diktáló darabba: az ember szinte a zsigereiben érzi Chandlerék horzsoló doom metalját.

Másodikként a White Magic/Black Magic következik: Armando Acosta (nyugodjék békében) mennydörgő dobjaira Dave piszok vastagon odariffel, majd becsatlakozik a ritmusszekció és egy ellenállhatatlan lüktetésű nóta kerekedik belőle. Súlyos, sötét hangulatú gitártémával robban be a Zombie Hunger és gyalulja le az ember agyát (ez a vadállat módjára búgó riffelés lett később a stoner bandák védjegye). A The Psychopath és az albumot záró Burial At See képviseli a leginkább doomos ívét a lemeznek: ezek a leglassabb, legködösebb szerzemények az anyagon, valóságos doomhimnusz mindkettő.

A "Saint Vitus" kicsivel több mint harmincöt perce a doom metal bölcsője, rocktörténeti mérföldkő. Egyszerű, de hatásos, érzelmektől fűtött súlyos fémzene. A banda később a legendás metalarc, Scott "Wino"" Weinrich gitáros/énekessel erősödött, majd visszatért a fedélzetre Scott Reagers (a vele készült utolsó albumuk kritikája ITT olvasható). Emeljük magasba a doom zászlaját!

10/10