Sok mindent lehet mondani a Barba Negrára, de egy biztos: elképesztő bulikat tartanak. Ilyen volt a március 12-i gigantikus deathcore csokor is, amely fellépőinek neve ki se fért a címbe. Mélancolia, Carcosa, Fuming Mouth, Angelmaker, és a legendás Suffociation: egy ilyen szerda esti büntetés után a csütörtök is fáj.
Mostanra szokásommá vált, hogy az ilyen többkoncertes, nagy neveket hozó rendezvényeken valahogy engem mindig jobban érdekelnek az előzenekarok. Ez olyan szempontból szerencsétlen helyzet, hogy a kedvenceimet korai kezdéssel, langyos tömeggel, rövid programmal láthatom, viszont olyan szempontból szerencsés, hogy így legalább a kis zenekarok karcsúbb rajongóbázisát bővíthetem, illetve garantáltan lesz helyem az első sorokban. Az este jelentős részét tehát innen sikerült végignéznem.
Gimnazista koromban mindig azok késtek a legtöbbet az első óráról, akik a legközelebb laktak az iskolához – nincs ez másképp most sem, hiszen csepeli lakosként valahogy mindig sikerül az utolsó utáni pillanatban beesnem a Barba Negrás koncertekre. Még épp száradó szemfestékkel szálltam le a biciklimről, mikor már hallottam, hogy megint sikerült elhúzni az időt a készülődéssel, a Mélancolia ugyanis már bizony játszik.
Az órámra néztem: még csak tíz perce vannak színpadon, sok mindenről csak nem maradok le, vigasztaltam magam. Ezután pedig végignéztem az ausztál zenekar maradék három dalát… Ekkorát utazni, aztán huszonöt percet játszani egy bemelegítetlen tömegnek, minden tiszteletem. Még ha a színpadon látottak nem is feltétlenül ragadtak magukkal.
Lassú tempós, helyenként nagyokat darabolós, sikítozós deathcore horrorelemekkel – utóbbiak bár a színpadképben is megjelentek (ismét, minden tiszteletem az elköteleződésért), sajnos a folyamatos hátulról megvilágítottság miatt egyáltalán nem érvényesültek. Lehet, hogy csak szerencsétlen estét fogtam ki, no meg hát a hétköznapi nemzetközi koncerteket sajnos kevesen látogatják hazánkban, de számomra nem volt meg a bevonzás, olyan szinten nem tudtam kötődni a színpadi jelenléthez, hogy amikor vége lett a koncertnek, hosszú percekig azt hittem, hogy csak számok közti szünetet tartanak.
Az ausztrál csapatot a kanadai Carcosa követte – az egyik banda, mely miatt érkeztem. Sokan a csapat gitárosa, a Youtuberként (is) funkcionáló Andrew Baena miatt jöttek (majd’ átestek a kordonon a koncert alatt, annyira integettek neki), de én, bár miatta ismertem meg a zenekart, abszolút a dalok miatt váltam rajongójukká. Kíméletlen modern deathcore és kíméletlen humor ötvözete; szórakoztató, de véletlenül sem paródiába hajló dalok, a szokásos sémákból kikacsintó vizuális elemek, ez mind olyasvalami, ami számomra nagyon szerethetővé tette a Carcosát.
Ilyen szempontból pedig nem csalódtam a koncerben sem. Gondolhatunk akár az agyat kiégető, vér igénytelen gifeket felsorakoztató molinóra, vagy akár Johnny Ciardullo maró humorú felkonfjaira, a zenekar abszolút hozta az elvárt szórakoztatást. Mindemellett viszont a dalok nagyon súlyosan dörrentek meg a Barba Negra még mindig bemelegítetlen színpadán. Az első pár darabnál hiányoltam a hangzásból a csapatnál amúgy prominens elektronikus hátteret, de aztán szerencsére ez később megérkezett a mixbe. Kár a lagymatag tömegért, de a Carcosán nem múlt, aki akart, az nagyon jól tudta magát érezni a koncerjükön. Köztük én is.
A Fuming Mouth volt az egyik olyan zenekar, melyről zéró háttérinformációm volt, így teljesen nyitottan, elvárások nélkül érkeztem a bulira. Hogy aztán teljesen levegyenek a lábamról. Az amerikai banda zeneileg talán kicsit ki is lógott a programból, sokkal klasszikusabb, higgadtabb zenét játszottak, mint a többi csapat, és ez a szín jót tett az amúgy töksötét estének.
Na, félreértés ne essék, végtelen darkos volt a Fuming Mouth koncerje is darálással, tetőszerkezetet próbáló screamekkel, és ellenállhatatlanul karizmatikus kiállással. Jól mutatja a csapat profizmusát, hogy a hangulat a csendesebb, (urambocsá!) dallamosabb számok alatt sem ült le, sőt, eddigre alakult ki az est első értelmezhető méretű pogója is. Engem elejétől végéig a színpad elé (na jó, kicsit hátrébb, a keverőpult meg a circle pit közé) szögezett a koncert, biztos vagyok benne, hogy új rajongókat szerzett a csapat a turné során.
A léc tehát magasan volt, de nem voltak aggályaim a megugrásával kapcsolatban, a Fuming Mouth-ot ugyanis a kanadai Angelmaker követte. Ez a banda több szempontból érdekes. Egyrészt itt gitározik a nem sokkal ezelőtt színpadon álló Carcosa frontembere. Másrészt a csapat hét embert vonultat fel: a szokásos két gitár-dob-basszer-ének felállás ugyanis kiegészül még egy vokalistával, valamint a Wikipédia által egyszerűen csak „harmadik gitárként" hivatkozott, most kapaszkodjunk, harmadik gitárossal.
De ami számomra a legfontosabb volt, az az, hogy tavaly óta ez a bizonyos második énekes nem más, mint a Rings Of Saturn ex-frontembere, Ian Bearer, aki mindig is az egyik kedvenc deathcore vokalistám volt, úgyhogy nagyon vártam, hogy újra színpadon lássam. Szerencsére úgy tűnt, ő is hasonlóan állhatott hozzá, mert amikor épp nem ikonikus screamjeit nyomta, folyamatosan letörölhetetlen vigyor ült az arcán.
Eddigre már a közönség is megéledt, és igazi fejrázós megőrülés fogadta a zenekart, akik viszont szintén mindent megtettek az explozív hangulat fenntartásáért. Hét emberrel a színpadon egyszerűen folyamatosan történt valami, a színpadkép eszméletlenül dinamikus volt, a dalok meg horzsoltak, mint a szalagcsiszoló.
A zenészek egymás közti kémiája is egészen erős volt, és ez az aktivitás teljesen átragadt a közönségre is, abszolút az est csúcspontjának éreztem az Angelmaker koncertjét. Bónusz, hogy amikor a csapat levonult, egy pillanatra láttam Ian Bearert dobozos Löwenbraut inni. Teljes az életem.
Ezután pedig a Suffocation következett, én pedig elkezdtem aggódni. Egyrészt négy koncertet végigállni az én derekammal már nem kis kihívás, másrészt megint úgy jártam, hogy bár több előzenekarnak is nagy rajongója vagyok, a főzenekarnak a koncertet megelőző napokon néztem csak utána. És, sajnos, nem annyira fogott meg. Suffocation-rajongóknak Suffocation-koncertbeszámolót írni úgy, hogy jómagam csak felebaráti viszonyt ápolok a zenéjükkel, nem a leghálásabb feladat.
Viszont szerencsére, mint oly sokszor, az élőzene élménye felülírta a szeretem – nem szeretem kérdést. A Suffocation egyszerűen olyan ősi death metal energiát hozott a színpadra, melyről az ember nem tudta levenni a szemét, és amit csak felül kopasz, alul hosszú hajú gitárosokkal, meg eres tarkójú, szakállas-szikár énekesekkel lehet nyújtani. Sok-sok év rutinja kente oda a hallgatókat szerda este, sok mindent hozott a zenekar, de kíméletet nem.
Ahogy már említettem, nem volt a kisujjamban a Suffocation-diszkográfia, így nem tisztem a hangzást a stúdióverzióhoz hasonlítgatni, de ahol én álltam, ott úgy ítéltem meg, hogy nagyon szépen kihallani mindent, a hangszerek hiába daráltak, nem lett belőle kakofón káosz, illetve Ricky Myers hallójáratokat felszántó mélyei sem tűntek el a mixben, sőt, nem egyszer szó szerint a gyomorfalamat masszírozták, a basszussal együtt.
A tömeg egyértelműen a Suffocationt várta, eddigre teljes fordulatszámmal beindult a zenekaros pólós húsdaráló, engem meg tokától bokáig locsoltak fel piával a circle pit szélén, úgyhogy inkább kijjebb húzódtam az események központjából. „Mindjárt jövök, kimosom a sört a szakállamból” – jelezte a cimborám, és számomra ez a mondat teljesen le is írta a csapat koncertje alatt uralkodó hangulatot. Ez a hangulat pedig kárpótolt azért, hogy az est hátralevő részét Dreher Gold-szagúan, sörtől csatakos pólóban kellett végigállnom – eddigre úgyis volt már egy száraz és tiszta Carcosa póló a táskámban.
Bár sörszagúan, hátfájósan, de mindenféle rossz szájíz nélkül mentem haza a Barba Negrából. Ezekért a zenekarokért megérte ennyit állni. Ezért a szerda estéért megérte nyűgösnek lenni csütörtök reggel. Ezekből a koncertekből bármikor szívesen repetáznék.
