A Platon Karataev már régóta egy speciális, kipárnázott helyet foglal el a szívemben. No persze nem azért, mert olyan hatalmas Tolsztoj-rajongó lennék (a cikk írásakor rá is kellett gugliznom, hogy melyik regény hőséről is kapta nevét a zenekar), hanem mert a Platon Karataev egy nagyon izgalmas rétegműfajt képvisel a magyar alternatív rockzenében, ráadásul teszik mindezt egy tiszteletre méltó méretű rajongótábor előtt. Ezek fényében ritkán örültem annyira újságírói kiváltságaimnak, mint amikor pár napja, a május másodikai premier előtt megkaptam recenzióra a „Napkötözőt”.
De mire gondolok, amikor azt mondom, hogy a Platon egy rétegműfajt képvisel? Mint egyaránt a magyar alternatív zenei szcéna (helló, kispálosok) és a metalszcéna rajongója, számomra a Platon jelenti azt a platformot, ahol ez a két nagy műfaj kezet fog. Zenei megoldásaik, hangzásuk, esztétikájuk alapján simán beleillenek a Fekete Zaj nagyszínpadának programjába (mint ahogy ezt tették is tavaly, erről ITT írtunk), viszont ugyanolyan sikeresen működnek a klasszikus alterközegben is. Köszönhetően többek közt az irodalmi minőségű dalszövegeknek, amivel sajnos elég kevés metalzenekar büszkélkedhet.
Nagy meglepetésre nem számítottam a "Napkötöző" tekintetében, hiszen elég sok dalt már kiadott a zenekar a nagylemez megjelenése előtt: ezekből nagyjából ki lehetett extrapolálni az album hangzását. Az egyértelmű volt, hogy a banda első magyar nyelvű (és emiatt nagy port kavaró) nagylemeze, a 2022-es "Partért kiáltó" lesz nagyjából a mérvadó az új dalok esetében is. Sodró, visszhangos hangzás, imaszerű repetitív énekdallamok, és rengeteg, rengeteg természeti kép a dalszövegekben – nagyjából ezt anticipáltam a "Napkötöző"-vel kapcsolatban.
Elvárásaim pedig nem bizonyultak hiábavalónak. A már megjelent Napkötöző, Ezen a hegyen, Odaér vagy a Nem felelhet tényleg tökéletes mintát adott a nagylemezből. A zenekar hangzása nem változott, de gazdagodott. A dalszövegekben továbbra is el tudok veszni, akár sokadik hallgatás után is. És a dalstruktúrák dramaturgiája is hibátlan; pont akkor kapunk egy kiállást, egy belezúzást, egy új éneksávot, amikor a legjobban esik, mégsem számítunk rá.
A korong címadó tétele eddig is az egyik kedvencem volt a már megjelent darabok közül, de most, hogy albumnyitó dalként kontextusában is meghallgattam, mintha megint életemben először hallottam volna. Álomszerű, atmoszferikus intróval nyit, majd ahogy az éteri lebegésbe rendszert hozva halkan belépnek a dobok, úgy érezzük, mintha megindult volna alattunk egy jármű: tökéletes kezdő lendületet adva a teljes lemez végighallgatásához. Az egész dal libabőrösen lassan épül a jól megérdemelt katarzisig: a „Szentek szentje, fentek lentje” kiállás (vagy kiáltás?) talán az egyik kedvenc pillanatom, amit az elmúlt pár évben magyar zenében hallottam.
Erős kezdés után sem ül le az album; dalonkénti recenziót bár tudnék írni, de nincs értelme, hiszen a lemez nagyon homogén, a hangzás nagyon egyedien platonos. Van ez a csúnya kifejezés zenekarokra, hogy ha egy dalt hallottál tőlük, akkor az összeset hallottad. Ezt így nem használnám a Platonra, hiszen elég pejoratív, és esetünkben nem is igaz, de az biztos, hogy ha egy dal tetszett tőlük, akkor a többit is imádni fogod. És bár atmoszférájukat, struktúrájukat tekintve nagyon hasonlóak, így is simán kimozdíthatatlanul beragad az ember fülébe egy-egy refrén, egy-egy sor.
Például majd’ megbolondultam, amikor először hallgattam a lemezen a Három idő című dalt: hol hallottam ezt korábban, hiszen még nem jött ki sehol, de mégis egész biztosan ismerem! Aztán menet közben rájöttem, hogy szerintem a Dürer Kertes koncertjükön, még tavaly decemberben játszották el – ennyire megragadt bennem.
A zenekar egyik legkarakteresebb vonása a már emlegetett jellemző hangzás. Van benne valami elmélázó; nehézkes, de mégis éteri, érzékeny, de mégis zúzós. A dalok lassan, okosan épülnek; az énektémák bár egyszerűek, de fokozatosan rétegződnek, akárcsak a hangszeres kíséret. Mindig bejön egy kis plusz; egy új dallamvonal, egy harmónia, egy apró kis effekt, ami izgalmasabbá teszi a dalt, leköti az ember figyelmét, és okot ad az újabb és újabb meghallgatásokra.
A másik nagyon egyedi vonás pedig az, hogy bár az énektémák egyáltalán nincsenek túlgondolva, valahogy mégis a legizgalmasabb részét képezik a daloknak. Egyrészt itt is konstansak a harmonizálások, a folyamatos két szólamban éneklés teljesen a Platon sajátjává vált. Másrészt a már említett szövegek feleslegessé teszik a virtuóz megénekléseket. Mintha csak verseket hallgatnánk; a fület simogató harmóniák csak a bónusz.
Harmadrészt a dallamok repetitivitása nem hogy negatívumként, sokkal inkább a hangulatot még tovább fokozó elemként működik. Sokat gondolkoztam rajta, hogy ez miért lehet, míg rájöttem: a taizéi egyházközösség dalait juttatja eszembe, melyek lényege, hogy egyszerűségükben könnyen megtanulhatóak és sokszor ismételhetőek, így érve el egy elmélyült, meditatív állapotot.
Ezek a karakterisztikák már ismerősek lehettek a Platont korábban is hallgatóknak, és ezek mind-mind megtalálhatóak az új lemezen. Viszont az újítás fele sem féltek nyitni a srácok, több meglepő elemmel is szembesültem a Napkötözőt hallgatván.
Nagyon tetszett például, ahogy a szokásos elhúzódó intró helyett a Nem felelhet meglepett azzal, hogy már a harmadik sorban belépett a dob, váratlanul hamar meglendítve a dal dinamikáját. Szintén felkaptam a fejem a Ki viszi? outrójában a betorzításra vagy a Három időben az elektronikus megborulásra. Tele van a lemez finom hangszeres megoldásokkal, mint a már emlegetett Ki viszi? végén a játékos billentyűtéma, vagy az Odaér outrójában az eredeti tempót finoman megtörő dobtémára.
Mindezekkel együtt azonban a "Napkötöző" úgy hömpölyög a zenekar hangzásának eredeti medrében, mint egy hegyi patak a napfényben: csobog, csillámlik, hullámzik, de mindenek felett sodor. Az új lemezzel a Platon nem lép ki medréből, de mégis valami újat hoz minden hullámmal; ne féljünk belemerítkezni.
10/10
