A Sleep Token a modern metal szcéna egyik legmegosztóbb, és mindeközben legmegkerülhetetlenebb szereplőjévé nőtte ki magát az elmúlt pár évben; előző lemezükkel levakarhatatlanul berobbantak a köztudatba, és azóta is ott maradtak kontinenseket bejárva, stadionokat megtöltve, őrjöngésig rajongó, és fintorogva fujjogó hallgatókat hagyva maguk mögött lépten-nyomon. Elkerülhetetlen volt, hogy a siker kihűlése előtt újabb nagylemezzel jelentkezzenek, sőt, ennek a nagylemeznek nagyot is kellett ütnie. Hogy a nagyokat idézzem: „de sikerült?”
Két éve a „Take Me Back To Eden” akkora darabot hasított ki a modern metal színtérből, melyet lehetetlen utánacsinálni – a zenekar akkor annyit újított, annyit kísérletezett, és mindezt olyan szemtelen minőségben, amit egyszerűen nem lehet rekreálni. Számtalan magazin méltatta a lemezt (köztük mi is, ITT), számtalan zenerajongó töltött el számolatlan órát a dalaik hallgatásával; 2023 egyértelműen a „Take Me Back To Eden” éve volt. A legtöbb, amit az ember tehet egy ilyen történelmi sikerű lemez után, az az, hogy ha utat már nem is tör magának, de legalább a már kitaposott ösvényt igyekszik teljes szélességében kitölteni.
És bár voltak aggályaim, bíztam annyira a banda profizmusában, hogy ezzel az ugrással nem fogják leverni az igencsak magasra helyezett lécet. Optimizmusomra ráerősített az Emergence kislemezdal kiadása – már csak azt reméltem, hogy az „Even In Arcadia” is lesz olyan erős, mint a róla először bemutatott tétel.
Már a lemeznyitó darab is bizakodásra adott okot. Itt megint csak elég nagy cipőket kellett betölteni, ha arra gondolunk, hogy előző albumukat a Chokehold nyitotta, és nagyon tetszik, hogy a csapat nem egy ordas nagy slágert dobott oda nyitódarabnak, hanem egy bő nyolc perces, lassan épülő – de annál katarktikusabb – eposzt. Mintha csak azt mondanák: nem kell itt nekünk senkinek a figyelmét megragadnunk a lemez elején, ismertek minket, úgyis maradni fogtok a végéig.
Ezzel együtt pedig a figyelem is meg van véve, még ha kicsit sunyibban is, mint a már emlegetett előző album esetében, a Look To Windward ugyanis billentyűs intróból indulva folyamatosan fokozza a feszültséget; a repetitív énektémára szakaszosan épül rá az atmoszféra, a már-már elengedhetetlen r’n’b elemek, újabb és újabb hangszerek, magnetikus dallamvonalak, míg a harmadik perc magasságában aztán megérkezik a várva várt zúzás.
A figyelem pedig ezután sem lankadhat, hiszen a Look To Windwardot a már megjelent, de még meg nem unt Emergence követi, mely eddig az egyik kedvenc darabom a lemezről. A hat és fél perces játékidőn már meg sem lepődöm – több ilyen monstrum is került az LP-re. Valamint ez talán a leg-sleeptokenesebb dal a lemezről, ha lehet ilyet kijelölni. Lágy billentyűtémára fokozatosan épülő basszus, kielégítő, de nem kiszámítható helyen bezuhanó zúzás, illetve iszonyú erős, drámai sodrású hangzás.
És ha már sleeptokenességről beszélünk; a lemezt hallgatva több dalhoz is ezt a mondvacsinált jelzőt írtam fel magamnak. Dangerous, Gethsemane, Damocles, vagy a már-már tenyérbe mászó Provider: ezek mind olyan dalok, melyek magukon hordozzák a zenekar hangzásának összes fontos stílusjegyét: kicsit r’n’b-s, kicsit djentes, kicsit arcbamászó, de idegesítően vonzó dalok sorakoznak a lemezen. Sokkal homogénebb hangzású albumot kaptunk, mint a „Take Me Back To Eden” volt; kevesebb a kilógó dal, kevesebb a hullámvölgy, és – számomra – kevesebb a léptetős darab is.
Na azért azt sem mondom, hogy nincsen, hiszen a lemez szűk egyórás játékidejét nem minden hallgatással van lehetőségem végigvárni. Ilyenkor általában a Past Self szokott kimaradni; bár az énekdallam idegesítően fülbemászó, a dal hangszereléséből nekem nagyon hiányzik a döngölés, és a billentyűtéma is annyira műanyaghangzású, hogy szinte izzadnak az ujjbegyeim, ahogy hallgatom. Nem tudott a szívemhez nőni a – kislemezdalként is kiadott – Caramel se. Bár a súlyos szöveg kilóra megvett, és a dal témája, karakterből kinézése, negyedik fal áttörése mindenképp kiemelendő a lemezről, a dallamvilága egyszerűen lepereg rólam.
De azért lényegesen több erénye van a lemeznek, mint bűne. Egyrészt nem csak a dalok hangzása, de a minősége is egységesen magas, és biztos vagyok benne, hogyha beleásnám magam a zenekar köré szőtt mitológiába, akkor rejtene még pár réteget a lemez szövegvilága is. Másrészt bár úgy tűnik, a zenekar megtalálta a hangját, még így is tudtak pár meglepetéssel szolgálni.
Az Emergence végén például egy szaxofonszólót kapunk – ennél jobban csak az lepett meg, hogy korábban erre nem volt példa, pedig teljesen beleillik a zenekar imidzsébe. Szintén váratlan volt a vonós téma az albumzáró Infinite Baths bridge-ében, vagy a hegedűszóló a címadó Even In Arcadiaban.
Ha pedig szóba került a címadó dal, kiemelném a számomra legszimpatikusabb vonását a lemeznek: az album megírásakor ugyanis született pár nagyon tökös döntés. Az egyik a már említett Look To Windward alkalmazása volt nyitódarabként: nem egy slágerrel, hanem egy nyolcperces lassan épülő eposszal nyitni ugyanis bátor húzás.
Szintén szemöldökfelvonásra (és elismerésre) ad okot, hogy a lemez címadó dalaként az egyik leglassabb, legnyugodtabb balladát választották. Többedik hallgatásra amúgy ez egy teljesen logikus döntés, az Even In Arcadia ugyanis az eddigi legőszintébb, legemberközelibb dal, melyet a Sleep Tokentől hallottam – még Vessel vokáltechnikája is egészen más, a megszokott r’n’b-s hangképzés helyett sokkal érzelmesebb, blues-osabb, szívbe markoló éneket kapunk.
De ami egy hallgatással fejelte legalább egy fokkal feljebb a lemez pontozását, az az a megborulás volt, melyet a zenekar az Infinite Baths végén produkál. Szövegileg és dallamvilágilag a lemez egyik legidillibb darabja ez a szám, amivel egyáltalán nem lóg ki a korongról, ugyanis elég sok együtténeklős, zongorázós-slágeres dalt hallgathattunk meg eddigre. De aztán a bridge után egy olyan elvetemült darabolás történik, mely egyetlen riffel ezer darabra töri a nyugalmat, amit az elmúlt ötven perc épített fel. Nem szokatlan ugyan Vesseltől a scream, de az az elborult, bugyborgó károgás, amellyel az Infinite Bath-t zárja, az egészen zsigeri reakciót váltott ki belőlem.
Mint amikor egy pusztító vihar hasít bele a semmiből a gondtalanul csendes, madárcsicsergős nyári délutánba, úgy rázott fel az albumzáró darab outrója. És ha már eddig is párhuzamokat vontam az előző lemezükkel, a „Take Me Back To Eden”-nel ellentétben ezután nem jön semmilyen megváltás, semmilyen akusztikus felüdülés, a lemez beleáll abba az éjsötét kráterbe, melyet az Infinite Bath zárása robbantott bele az agyunkba.
Szerintem már így is sokkal többet írtam az „Even In Arcadia”-ról, mint más lemezekről szoktam, és lényegesen többet, mint amennyit bármelyik barátom hajlandó lenne egy seggel végighallgatni tőlem, miután pár fröccsbe belenézve elkezdek zenéről lelkendezni, úgyhogy ezzel zárom is recenziómat. Mindenkit arra bíztatok, hogy keressen a naptárában egy nyugodt órát, amikor végig tudja hallgatni ezt a kiváló lemezt.
9,5/10