Őszintén szólva, komoly gondban voltam ezzel a mostani cikkel. Elsősorban azért, mert bármennyire is mélyre ástam a web bugyraiban, konkrétan semmit sem találtam erről a zenekarról. Mondjuk, ezzel a névvel, hogy Heavy Meta, sikerült is bekavarnom nem egy Google-keresésbe. Ezek viszont, rendre eredménytelenek lettek.
Annyit sikerült összehoznom (használva a csapat saját Facebook-, illetve Bandcamp-oldalát), hogy négyen vannak, Massachusetts állambéliek, és a "Mana Regmata" az első lemezük, ezelőtt egy EP-jük volt, nemes egyszerűséggel "Heavy Meta" címen. Nos, ez nem sok, ellenben nagyon kevés. A helyzetet végül a sajtóanyaghoz mellékelt PDF-fájl mentetette meg, mely már egy jóval bővebb bemutatást hordozott magában. Tény, ennek is a jó része egyszerű reklámszöveg, lehetőleg a hangosabb fajtából, de egy debütalbumnál el tudom nézni az ilyet. Továbbiakban erre az irományra fogok hagyatkozni, úgyhogy nézzük, milyen lett a "Mana Regmata".
A bemutatkozás tanulsága alapján a Heavy Meta is egy újabb olyan csapat a színtéren, akik a minél több műfaji keveredést helyezik előtérbe, minél inkább csináld magad módon. Hatásaik között olyan csapatokat emlegetnek, mint az Athesit, a King Crimson és a Faith No More. Ez azért így elsőre kifejezetten izgalmas turmixnak tűnik. Általában az ilyenek kétféleképpen tudnak elsülni. Vagy fantasztikusan, vagy katasztrofálisan.
Ahogy az várható, a lemez egy óra körüli játékidőt karcol, és ezalatt igazából minden remekül érvényesül, amit ígérnek. Az album elég sokoldalú utat jár be, mire az utolsó dal is lecseng. Ezalatt értem a masszív extrém metal hatásokat, kezdve az őrlő gitárokkal, és a leginkább az old-school death metalra és black metalra hajazó vokálal, a néha megjelenő hol dzsesszes, hol swinges témákat, a néhány dalban kiemelt atmoszferikus momentumokat, és a sokszor Opeth-esen progresszív dalszerkezeteket.
Jelen esetben elkerülném a dalonkénti bemutatást, mert igazából minden nóta nagyon hasonló sémát követ, csak a témák kicsengése és intenzitása változik. Ha mégis ki kéne emelnem néhány tételt, akkor az egyik a kifejezetten groove-os Delusions lenne, a másik a kicsit beetetősen elszállósan induló Two Fly. Illetve ide sorolnám az enyhén Minsitry-re (vagy gyakorlatilag bármelyik korai indusztriál közeli csapatra) hajazó Worms-öt. Viszont, hogy az érme másik oldaláról is essen egy-két szó, van egy Psalm VI. című tétel is a lemezen, ami egyértelműen a korong leggyengébb dala.
Amiről fontos lenne még beszélni, hogy mennyire működik a lemeznek ez a külön kiemelt "csináld magad" jellege. Egyrészről nagyon, másrészről megvan ennek az összes létező árnyoldala is. Kezdjük a jóval. Az album tényleg nagyon fantáziadús. Érezni, hogy a srácok tényleg azt csináltak, amit akartak, úgy, ahogy elképzelték. Ettől még a produkciót nem nevezném egy experimentális anyagnak, de lényegesen változatosabb, mintha konkrét kiadói elvárásoknak is meg kellene felelniük. Kiemelném Phill Trudel gitáros játékát, mely sokszor kifejezetten párját ritkítóan izgalmas, főleg ahogy a középtempós és sokszor doomos témák váltogatják egymást.
Az ének mint olyan, bár kicsit idegennek érződik néha a zenéhez (ami nem véletlen, ugyanis Patrick Dupras az In Human Form élén is jelen van, ami viszont egy progresszív black csapat: egyébként ugyan ez igaz a dobos Rich Dixonra is), viszont a végére sikerült mégis normálisra kihozni, úgyhogy tényleg csak néha tűnik úgy, hogy az ének lelóg a zenéről.
Nézzük a rosszat. A hangzás iszonyatosan avittas, nem retró, nem régisulis, végképp nem nosztalgikus, hanem mérhetetlenül garázs. Nem mondom, hogy az igazi vér black metal lemezek szintjén van, de amennyire jól vannak összerakva a dalok és amennyi fantázia van bennük, a bántóan nyers hangzás olyan intenzitással tapossa a földbe az egészet. Nekem sokadik hallgatásra sem sikerült befogadnom ilyen téren a lemezt és több mint biztos vagyok benne, hogy ha még ötvenszer meghallgatom, akkor sem lesz jobb a helyzet. Lényegében ez az egyetlen gondom a lemezzel, viszont ez nekem első hallgatásra majdnem megölte az egész élményt, emiatt jó pár napig nem is tudtam újra elővenni a lemezt.
Nehéz verdiktet mondani a "Mana Regmata" fölött. Emlékeztek, amikor korábban a cikkben azt mondtam, hogy az ilyen keverék albumok vagy fantasztikusan vagy katasztrofálisan szoktak sikerülni? Na, most az a helyzet állt elő, hogy kicsit mindkettő érvényesül. Innen adná magát, hogy a "Mana..." egy közepes lemez, nem? A helyzet nem ennyire egyszerű. Számomra sokszor fontosabb, hogy maguk a dalok milyenek, mint, hogy a hangzás mennyire ilyen vagy olyan. Ezért is van, hogy bár death metal rajongó vagyok, az soha nem érdekelt, hogy hány HM2 pedál milyen old-school láncfűrész meg szegélynyíró hangot generál.
Engem a dalok érdekelnek. Ha azok rendben vannak, akkor majdnem minden oké. Viszont olyannal csak nagyon ritkán találkozom, hogy egy hangzás annyira kiforratlan, annyira nyers hús ízű, hogy képtelen vagyok egyben meghallgatni az adott lemezt. És itt elsőre tényleg ez volt a helyzet. Később átrágtam magam ezen a helyzeten, de az élmény továbbra is fennállt. Maradjunk annyiban, hogy ezt betudom a kis költségvetésnek, és kivételesen adok egy négyes alát, mert látom az igyekezetet, de a megszólalást a következő lemezre nagyon tovább kell csiszolni.
7,5/10
Hozzászólások
Nincsenek hozzászólások