A finn Swallow The Sun nagyon különleges helyet foglal el az életemben. Azon zenekarok között van, melyek úgy alapvetően még hidegen is hagytak volna, de számomra fontos emberek hathatós promózása hatására valahogy mégis rájuk mentem, lényegében elvárások nélkül, pusztán arra hagyatkozva, hogy legalább a beígért hatás felét átéljem, és én akkor már boldog leszek.

Ezzel szemben a finnek zenéje jött, látott és győzött. Konkrét rajongónak nem mondanám magam, de minden új megjelenésüket tűkön ülve várom, főleg, mert ez a gárda már az első lemezüknél ("The Morning Never Came" - 2003) beállított egy színvonalat és stílust, melytől lényegében soha nem mozdultak el ezidáig (talán csak a 2015-ös "Songs From The North" tripla albumnál, ahol konkrétan funeral doomot játszottak). Ennek fényében kijelenthetem, hogy a "Shining" számomra az év egyik legjobban várt albuma lett rövid időn belül. Na, de megérte várni? 

A 2021-es "Moonflowers" bár kifejezetten erős lemez volt számomra, de távol állt a tökéletestől. Ez elsősorban a vokáloknak köszönhető. Míg a tiszta ének talán az eddigi legszebb volt, addig a hörgések szintjén valami nagyon félrement. Lényegében nagyon orrhangú bömbölés volt az egész, aminek nem tudom az okát, de a "Shining" részéről az egyik legnagyobb kérdőjel részemről pont az ének volt. Örömmel kijelenthetem, már itt a legelején, minden a lehető legnagyobb rendben. Akkor nézzük az album többi részét.

Meglepően sok dalt mutattak be a megjelenést megelőzően a lemezről. Ebből az egyik a nyitó Innocence Was Long Forgotten, aminél én már anno is azt éreztem, hogy bár zeneileg maximálisan Swallow The Sun, de hangzásra megdöbbentően modern és polírozott. Ez elsőre kimondottan idegennek hatott, de sokadik hallgatásra egész szépen megszoktam, és rájöttem, hogy ez még igazából az album javára is válhat, főleg ha ezt kellően konzisztensen fent is tudják tartani. Egyébként maga a dal kifejezetten szép, fogós tétel, amolyan egyértelmű doom metal sláger. 

Ezt követi a második előzetes dal, a What I Have Become. Ez a dal akkora telitalálat, hogy nem igaz. Egy tőrőlmetszett Swallow-nóta, olyan remekül kidolgozott szerkezettel és egy olyan patikamérlegen kimért refrénnel, hogy egyszerűen képtelen vagyok kiűzni a fejemből. A MelancHoly a csapat atmoszférikusabb, szikárabb oldalát képviseli. Ezzel együtt egyébként eddig a dalig kell várni, hogy az ember füle és agya teljesen ráálljon arra, amit a következő kicsit több mint félóra tartogat még. Ezalatt a három dal alatt egész jól bemutatkozik a lemez teljes egésze. Amiben amúgy az a furcsaság jelen van, hogy ezúttal túlnyomó többségben a rövidebb dalok érvényesülnek. Többségük három-négyperces, ami főleg a törzsgyökeres rajongóknak lesz furcsa akik az átlag hét-nyolcperces tételekhez vannak hozzászokva. 

A lemez egyértelmű csúcspontja az Under The Moon And The Sun. Nyomokban megidézi a csapat gitárosának, Juha-nak a projektjét, a Hallatart, egyébként meg tök olyan, mintha a 2012-es "Emerald Forest And The Blackbird" korongról jött volna le, mely amúgy ezidáig a kedvencem volt a csapattól, de szerintem ezzel nem vagyok egyedül. 

A Kold egy morcosabb, death metalosabb hangvételű tétel. Megvan a saját melodikus éle, de ennek az egy dalnak az erejéig főleg a sötétebb oldal érvényesül. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy igazából ez az egyetlen ilyen szám a lemezen, bár máshol is megjelenik ez a vonulat, de inkább mint színezék. A November Dust mind címében, mind zeneiségében hagyományos death-doom tétel. Nem vádolnám középszerűséggel, inkább csak átlagos. Egyébként refrén szintjén ennek is megvannak a maga pillanatai, de ami meglepő, hogy még ezzel együtt sem nevezném tölteléknek. 

A Velvet Chains az album legérdekesebb nótája. Egy, még a Swallow The Sunhoz képest is megdöbbentően sötét és nyomasztó dal, nagyon durva atmoszférával. Egy kicsit több mint három perces szösszenet, melynek viszont nagyon maradandó a hatása. Kicsit az "Emerald Forest..."-es This Cut Is The Deepestre emlékeztet, ami amúgy egy remek dolog, hogyha az ember vevő erre a hangulatra. A Tonight Pain Believes egy szegről-végről indusztriális elemekkel is operáló dal. Amennyira vissza tudok emlékezni, ez nagyon új dolog a finnek zenéjében, de talán a modernizált hangzás mellett nem is annyira alaptalan. 

A Charcoal Sky jóval tempósabb a lemez többi dalához képest, lényegében egy tök jó headbanger-nóta, mely üvölt azért, hogy élőben is játsszák. Ez is egy kicsit olyan érzetre, mint a korábban említett November Dust: nem annyira hangsúlyos, de a maga módján abszolút megfogó tétel. A záródal egyben a címadó is, ehhez mérten tényleg érezni valamiféle csillogást is az összképében, sőt, elmegyek odáig, hogy megdöbbentően pozitív felhangja van ennek a nótának. Ez talán a legbizarrabb vonása ennek a nem egész ötven percnek. Viszont örömmel jelentem, hogy a Shining című tétellel visszatértünk a nyolc-kilencperces játékidejű számok világába, és egyébként tök jól ki is töltik ezt az időt. Nagyon kreatív dal a címadó, az elején még egy kis vaporwave-es felütése is van, ami nekem külön tetszett. 

A "Shining" azon ritka lemezek között van, melyekre egyszerűen képtelen vagyok bármi rosszat mondani. Annyira pontosan ki van találva az első hangtól az utolsóig, hogy arra csak nagyon ritkán akad precedens. Egyedül talán a lemezhez tartozó videók azok, melyek most nekem annyira nem tetszettek, de ez meg abszolút ízlés kérdése. 

Sőt, ami azt illeti, hosszú idő után ez az első Swallow-lemez, mely a lehető legtöbbet nyújtja. Maximálisan hozza, azt, amit az ember ettől a csapattól alapból elvár, javítja az előző lemez csorbáit (mint a kicsit nyögvenyelős vokálokat, a sokszor kicsit mesterségesen elnyújtott dalokat, és a néha-néha összképet rontó üresjáratokat), plusz mer néha újítani is egy-egy apróbb dologban (mint a már említett indusztriális ízű motívumok). Ezek után adja magát, hogy akkor az összkép 100%-os.

Valóban, viszont azt továbbra is ki kell emelnem, hogy ez még mindig nagyon rétegzene. Egyetlen vonása van, mely alapján még azt is meg merném kockáztatni, hogy képes lesz új hallgatókat bevonzani, az pedig az, hogy rövidebb a többi lemeznél. Nem egész ötven perc, és ez nagyon is hallgatóbarát játékidő. De ettől függetlenül ez leginkább a keménymag lemeze majdnem minden más szempontból. 

Szerintem nem igazán kell több indokot hoznom a cikk végi pontszámra. Ez az album csont nélkül perfekt. Igazából a finnek semmi drasztikus változással nem éltek a zenéjükben, csak 2024-es szintre hozták az eddigi nagyon jól bevált formulát és egyenes tartással továbbvonultak azon az úton, melyet több mint húsz évvel ezelőtt megkezdtek, és tudjátok mit, kimondom: a "Shining" számomra mindenféle kompromisszum nélkül az év lemeze.

10/10