Nem emlékszem, mikor örültem utoljára annyira annak, hogy szerkesztőként lehetőségem van megjelenés előtt végighallgatni egy anyagot, mint a dán Vola november elején debütáló albumával kapcsolatban. Ismerve ugyanis az eddig megjelent dalokat a korongról, nem biztos, hogy ép ésszel ki bírtam volna várni a „Friend Of A Phantom” hivatalos megjelenését. Arra sem emlékszem, mikor álltam neki utoljára egy album végighallgatásának ilyen nagy reményekkel, mint most tettem. De vajon csalódtam-e az anyag végighallgatásakor?
Spolier: nem. A zenekar diszkográfiájából és az idén megjelent dalok minőségéből ugyanis nagyjából képes voltam extrapolálni az elvárásaimat. És mit mondhatnék, ezek az elvárások egyáltalán nem voltak alacsonyak, a prog metal csapatnak azonban még így is sikerült őket megugrania. Kevés idén megjelent lemez taszított ugyanis olyan szégyentelen rajongói lelkesedésbe, mint a „Friend Of A Phantom”.
Hiszen mit vártam? A banda eddig is hozta a lágy, helyenként keleties, csillogóan tiszta hangon előadott dallamokat, mindezt modern prog metalos szigorral, feszes ritmusokkal és egyedi hangzású elektronikus alapokkal, szintikkel fűszerezve, úgyhogy nagyjából erre számítottam most is. Persze nem árultak teljesen zsákbamacskát a „Friend Of A Phantom” anyaggal kapcsolatban, hiszen az eddig megjelent dalok már rámutattak: a kvartett nem spórolta le a munkát az új lemezről.
Gondolok például a lemezről elsőként megjelenő Break My Lying Tounge című tételre, mely egy személyben felel azért, hogy beleszerettem a zenekarba. Az izgalmas ötnegyedes lüktetés ugyanis kapásból kihúzza a talajt a konvencionális metalhallgatók lába alól, és beleteszi a boogie-t a prograjongókéba. Martin Werner agyfűrészelő tónusú szintitémája azonnal behúzott – bár megértem, ha valakinek nem lesz a kedvence ez a sarokcsiszoló hangzás, szerintem tökéletesen illik a dalhoz.
Nem mehetek el szó nélkül a szintén már megjelent Paper Wolf mellett sem. Ez is egy nehezen megfejthető ritmusképletű intróval nyit, hogy aztán kegyetlen szintis veretésbe torkolljon, melyre aztán kielégítően válaszolgatnak Asger Mygind lágy, keleties dallamívű vokáljai. A refrén pedig a tökéletes refrén: szövegileg egyszerű, megkapó és baljós, zeneileg grandiózus és fülbemászó. Sok álmatlan éjszakámnak volt ez a dal az aláfestő zenéje, nem tagadom.
Én már ezekkel a nótákkal is kedvet kaptam a teljes lemezhez, de aztán a Vola gondolt egyet, és még feljebb csavarta az izgatottság-faktort, bedobták ugyanis az In Flames-es Anders Fridén közreműködésével elkészített Cannibalt is a promóba. A dal pedig megadta nekem azt az utolsó simítást, azt az utolsó kis csiszolást a gyémánton, melyet mindig hiányoltam a Vola-ból: a jó öreg screameket. Bizony, Anders nem dünnyögni érkezett a dalba, odalépnek rendesen a kiabálásnak ezen a darabon, ráadásul rögtön a lemez nyitótételeként! Viszont ezt a közreműködést leszámítva a Cannibal mégis hű marad a zenekar hangzásához.
De mégis milyen a zenekar hangzása? Nehéz ezt megfogalmazni: mintha a lemez minden dala – függetlenül attól, hogy energikus vagy elmélázós darabról van szó – be lenne vonva egy Vola-ízű csokibevonattal. A produkció olyan összetett, hogy egy vagyont érő stúdiófejhallgatóval is hosszasan lehetne fejtegetni a rétegeket, viszont mindeközben olyan egyszerűen vonzó tud maradni, hogy egy hatezer forintos Sany fülhallgatóval is be tudja húzni a hallgatót. Ezzel a sokrétű, izgalmas, valamit mindig tartogató, de mégis azonnal felismerhető megszólalással gyakorlatilag brandelték is az egész albumot.
A zenekar mindig is profi volt a nagyot ütő, de nem bután kemény refrének megírásában, és ez most sincs máshogy: emlegettem ezt már a Cannibals vagy a Paper Wolf kapcsán, de felhozhatnám akár a Bleed Outot is. A riffek sem bánnak épp kesztyűs kézzel a hallgatóval, a We Will Not Disband verzéje olyan súllyal esik be az intróba, mint egy toronydaru elszabadult rakománya, de a Hollow Boy nyaktekergető témája sem kérdezi kétszer az embert, hogy szeretne-e bólogatni a zenére: fog és kész.
Mindezek mellett van valami szívhezszólás, valami lágyság, valami megfejthetetlen nosztaligaérzés, mely eltölti az embert a dallamok hallatán. Az I Don’t Know How We Got Here szintitémája egyszerre varázsol el és csal könnyet a szemembe, de ha ez nem lenne elég, a szöveg is figyelemre méltóan tragikus és érzékeny. Vagy említhetném akár a Glass Mannequint is: a szinti olyan szőnyeget képez, melyen legszívesebben elheverednék egy kandalló előtt. Végtelen béke árad a dalból, és ha már kint lenne a streaming-oldalakon, azonnal menne is a kandalló előtti szőnyegen elheveredős lejátszási listámra.
Nehéz röviden összefoglalni ezt a lemezt, és nem is nagyon érdemes, hiszen minden dalnak, minden billentyűleütésnek, minden lélegzetvételnek fontos helye van rajta. Hallgatom, ahogy az albumzáró Tray refrénjének elhalóan ismétlődő sorai kikísérik a lemezt a lejátszóból, és alig várom, hogy ismét visszatehessem bele. Ízléses metalzene kedvelők, figyelő szemeteket a Vola-ra vessétek!
10/10
