Még tavaly novemberben jelent meg a Superbutt romjain, az annak eltérő koncepciójaként reinkarnálódott Ørdøg zenekar bemutatkozó albuma a Hammerworld magazin CD-mellékleteként, a Hammer Records gondozásában. Vörös Andrásék most a 2000-es évek második felének Superbutt felállásával folytatják, méghozzá kizárólag magyar nyelvű dalokkal, egyfajta modern hard rock stílusban mozogva. A hangsúly a magyar szövegeken van: az Ørdøg egy olyan hatalmas fába vágta a fejszéjét, melyet nem is sikerült egyetlen csapással ledöntenie. A fejsze egy kicsit bele is akadt a törzs göcsörtjeibe, de a csapat kísérlete annyira egyedülálló és heroikus, hogy maga a próbálkozás önmagában dicséretes, függetlenül a kicsit felemás eredménytől.
A "Tíz fekete dal" újdonsága a magyar dalszövegek stílusa, megcélzott színvonala. Irodalmi igényességű, a kortárs líra eszköztárát is felvonultató, valamint a magyar irodalom legnagyobbjait (Ady, Petőfi, József Attila, Örkény) is utalásszerűen magukba fogadó szövegek ezek, illetve sajnos csak néhányuk. Amik jók, azok döbbenetesen jók. Amik viszont nem sikerültek, azok kellemetlen Kispál-utánérzésnek tűnnek, nyakon öntve a '80-as évek alternatív/újhullámos magyar bandáinak nyelvi világával. Hiába játszanak ügyesen a nyelvi képekkel, a ritmikával, a szövegek csak szavak értelmetlen egymásutánjai maradnak, mögöttes tartalom vagy jelentés nélkül.
A tíz dal rendkívül egységes hangulatú: kiábrándult, fáradt, néha csak virtusból/dühből felüvöltő, kitörni akaró, sírva vigadó. Egyszóval a mai Magyarország tökéletes leiratát kapjuk a lemez 40 percében. Savanyú utóíz marad a szánkban, olyannyira magunkra és az országra lehet ismerni a nótákban. Amellett, hogy a korong dalaiban a mai magyar valóság releváns témái is sorra kerülnek (elvándorlás, kiüresedett, szavazatvásárló politika, stb.), az egészet belengi valami misztikus, nehezen megfogalmazható hangulat. Mintha egy végső számadás után tekintenénk vissza arra, ami itt volt és amilyen ez az ország volt. Itt a tréfának még a gondolata is büntetendő. Sehol egy vidámabb téma vagy dallam: a pusztulás már régen átvette az uralmat.
A tíz dalból sajnos azonban mindössze öt a telitalálat zene és szöveg egységének szempontjából. A Késképkéz, a Melankólia, a Mese, az Ez most, valamint a Vaskorona (főleg ez az utolsó) mesterművek, ezt nyugodtan kijelenthetjük: ilyen színvonalú magyar zenével és szöveggel talán két évtizede nem jelentkezett zenekar Magyarországon. Azonban a többi nóta (ami a lemez fele!) szövegileg, részben pedig zeneileg zavaros, legjobb esetben érdektelen vagy értelmetlen.
Még egy dologgal nem sikerült kibékülnöm, ez pedig a hangzás: legyalult, dinamika nélküli, tompa. Ezek a jelzők jutottak eszembe a lemez meghallgatása során, pedig ehhez a zenéhez sokkal jobban illett volna egy hidegebb, de pengeéles hangkép, még erőteljesebben kiemelve a korong általános hangulatát és mondanivalóját. Természetesen a zenei teljesítmény hibátlan, Vörös András hangját pedig mindenki ismeri, aki az elmúlt tíz-tizenöt évben Magyarországon rockszerető emberként élte az életét, így nagy meglepetés nem érheti a hallgatót.
Nagyon vegyes tehát a kép: az album fele elképesztő teljesítmény, a másik fele leginkább átlagos. Olyan éles számomra a kontraszt, mintha két különböző zenekar produkcióját hallgatnánk. De a fentebb említett öt nótában olyan erős potenciál rejlik, melyet a következő korongon kötelező beváltani és mely miatt nem tudok 8 pontnál kevesebbet adni.
8/10
