Technikás dzsessz-fúziós avantgárd blackened death metal – ha nem lenne az ember előtt a bizonyíték, talán el sem hinné, hogy ez a műfaji besorolás ténylegesen ráillik egy zenekarra, és nem csak a túlkategorizáló metalsznobéria paródiája. Márpedig az Imperial Triumphant nagyon is létezik, sőt, március 21-én adta ki legújabb észbontó lemezét. Bár a legnagyobb elismerések mellett már többször leírtuk, hogy a New York-i trió nem lesz visszatérő vendég a lejátszónkban, a "Goldstar" most mégis bekívánkozott.
Az Imperial Triumphant számomra mindig is a kaput jelentette a hallgatható és a hallgathatatlan zene között; mindig túl bonyolult, kaotikus, és egyszerűen sok volt ahhoz, hogy tartósan hallgassam, mégis lenyűgözött az atmoszféra, melyet lemezeiken teremtettek. Mint ahogy állítólag a gyűlölet és a szerelem között, így a lenyűgöző hangszeres tudás és a kakofónia között is nagyon vékony a határ. Az Imperial Triumphant pedig pont ezen táncol, illetve dehogyis táncol: masírozik.
Nem szeretném hosszasan taglalni a zenekart korábbról nem ismerőknek a banda eddigi munkásságát, és meghatározó stílusjegyeit, több okból sem. Egyrészt mert legutóbbi lemezeinkről írt kritiáink ITT és ITT elolvashatóak. Másrészt az Imperial Triumphant legújabb albumával sem tért le az eddig jól bejárt, és csak nekik fenntartott ösvényről.
A csapat célja zenéjével a káosz és a gonoszság megtestesítése, ehhez pedig fő témájuknak New York-ot választották. És bár tudom, hogy ez a leírás nagyon specifikusnak hangzik ahhoz, hogy egy több korongon átívelő stílusirányzatra rá lehessen húzni, higgyük el, működik. Mint ahogy egy egyszeri turista is el tud veszni a Nagy Almában, ugyanúgy bőven van benne annyi tér, zegzug, zaj és bujkáló gonoszság, ami elég ihlettel tud szolgálni egy New York-i bandának még egy lemezre.
Sosem felejtem, amikor először megláttam a Ghost Square Hammer című dalának klipjét, a titokzatos art deco esztétika miatt azt hittem, úgy fog majd szólni, mint az Imperial Triumphant. Azonban semmi nem szól úgy, mint az Imperial Triumphant, főleg nem a Ghost. De hogy is szólnak? Aki eddig nem ismerte a zenekart, annak a Goldstar albumnyitó dala ezt rögtön bemutatja, aki pedig ismerte, azt rögtön megnyugtatja: ugyanazt a patikamérlegen kimért káoszt fogja kapni, amit remélt. Grandiózus rézfúvósokkal indul az Eye Of Mars, majd megdördül a perkusszió, és nemsokára be is indul a blackened death daráló.
És ez a nehezen körülírható óarany-éjfekete, rézfúvós-dzsesszes darálás egyértelműen a tengelye a zenekar hangzásának, ebből kapjuk a lemezen a legtöbbet. A vokál nem ritmikus, nem technikás, nem színes: monoton, kántálásszerű, gonosz hörgés, mintha csak átkokat szórna az ember fejére egy maszkos szektavezér valami rejtett okkult gyülekezeten. A bonyolult basszusgitárfutamok kígyóként tekeregnek a masszív törzsön, melyet a kíméletlen duplázók alaposan bedöngöltek a földbe. A riffek nehéz vasszörnyként csoszognak, mintha egy bömbölő acélóriás járná New York utcáit, minden ablakon belesve.
És pont ezek az ablakok azok, melyek annyira izgalmassá teszik mind a "Goldstar"-t, mind úgy általában az Imperial Triumphant munkásságát. Mert több van ebben, mint technikás káosz: a zenekar tényleg élőképeket teremt dalaiban, átrepítve a hallgatót téren és időn, mintha mi is a sötét sikátorokat járnánk, mintha mi is a neonfényeket néznénk, mintha mi is különböző életek ablakai alatt haladnánk el, be-behallgatva a függönyök mögé.
A nagyváros elemei direkt és indirekt gesztusukban is megjelennek. A Thomas Haake közreműködésével létrejött Lexington Deliriumban szirénákat hallunk, és a Dave Lombardot is szerepeltető Pleasuredome-ban is megszólal a riasztószimfónia. De ennél kevésbé szájbarágósan adja át az analógiát maga az album és a dalok tagolása: váratlanul váltják egymást higgadt, egyszálgitáros szakaszok, zabolázatlan téboly, régi filmbejátszások, régimódi negédes dalok, váratlanul szívhez szóló dallamfutamok (lásd a címadó dalt), vagy csak simán negyven másodpercnyi üvöltés (gondolok itt a Yoshiko Ohara összetéveszthetetlen hangjával megkoronázott NEWYORKCITY-re).
Ezt a rengeteg különböző elemet azonban mégis egybetartja valami, az pedig egyrészt a mindenhol jelenlevő, befogadhatóságra nem törekvő könyörtelen zúzás, másrészt a szavakkal nehezen megfogható New York-i hangulat, harmadrészt pedig valami furán elidegenítő, keserédes melankólia, melyet az olyan elemek mélyítenek el igazán, mint a Hotel Sphinx már-már refrénszerű fődallama vagy az Industry Of Misery végtelenségbe spirálozó repetitív, tört melódiái.
Harmincnyolc perces játékidejével műfaján belül a "Goldstar" kifejezetten emészthetőnek érződik – na persze így sem egy könnyű vacsora. Sokkal nehezebb „olvasmányra” számítottam a zenekar diszkográfiájának ismeretében, de valahogy a legújabb lemezükön kiadott káoszt nagyon ügyesen tagolták: az acélos darabokat pont annyi szónikus gépolajjal kenték meg, hogy könnyedén csusszanjanak vissza a lejátszómba. A "Goldstar" metalelitisták és kísérletező kedvű zeneélvezők számára kihagyhatatlan album. Hogy dallamtapadásom lenne tőle, azt talán nem mondanám – de hangulattapadásom mindenképp.
9,5/10
