Számomra teljesen ismeretlen volt ezidáig a francia Seth neve. Pedig egyébként egy elég vaskos múlttal rendelkező black metal hordáról van szó, akiknek raklapnyi kiadványuk született '95-ös megalakulásuk óta. Ebből - a jelenlegivel együtt - hét sorlemez, de válogatásalbumuk is van, sőt, egy koncertkiadványuk is. Szóval nem lehet őket azzal vádolni, hogy csak ülnek és malmoznak. Jelen cikkünk tárgya a "La France Des Maudits" névre hallgat, és még ugyan bőven odébb van a megjelenése (ez július 14-et jelent a valóságban), de már most kézhez kaptunk egy promópéldányt belőle.

Mivel elég rég írtam black metal lemezről, ezért kifejezetten örültem ennek a lehetőségnek. Ez most azon ritka alkalmak egyike volt, amikor írd és mond, nulla elvárással ültem neki az albumnak, és úgy voltam vele, hogy csak hagyom, hogy meggyőzzenek. Amit kaptam, az egyáltalán nem rossz, de nem pont az, amire az ember elsőre gondol, amikor azt mondják neki, hogy black metal.

A nyitó Paris des maléfices nem árul zsákbamacskát. Amit ebben a kicsit több mint öt percben tapasztal a hallgató, azt fogja a következő negyvenben is. Ezalatt egy gyökereiben maximálisan kompromisszummentes black metal albumot értek, viszont az egészet masszívan átitatták nagyon dallamos, már-már ünnepélyes atmoszférával. Nem nevezném a lemezt dallamos black metalnak, bár ezzel nem állnék annyira távol a valóságtól. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ilyen lenne a Behemoth, hogyha teljes mértékben black metalt játszanának. Sajnos ez azt is magával hozza, hogy a lemez nem feltétlenül a legváltozatosabb, amit valaha hallottam. 

Azt azért nem mondanám, hogy a korong bármilyen szinten unalmas lenne. Ez főleg a hangulatteremtésnek köszönhető. A Seth nagyon ügyesen bánik a dallamokkal black csapat ellenére. Erre kimondottan jó példa a Dans le cœur un poignard című tétel, mely számomra egyértelműen a lemez csúcsa. Lassan, kimérten, már-már filmzenésen indul, és ezt az alaphangulatát végig megőrzi. Lényegében elér egy olyan dráma hatást, melyet nálam még a direkt ilyen dolgokra specializálódott szimfonikus metal csapatoknak sem sikerült soha. 

De az ezt a dalt követő Marianne is ezt a vonalat követi, főleg gitárral, de maximálisan instrumentálisan. Ilyen erős atmoszférával megáldott lemezeken mindig szeretek instrumentális tételeket hallani, mert mindig adnak egy tényleg nagy löketet az albumnak. 

Az Insurrection a legklasszikusabban black metal dal a lemezen, de puritánság ide vagy oda, ez sem lóg le az összképről, sőt, még hozzá is tesz. A záró Le vin du condamné is nagyjából ezt a vonalat viszi tovább, viszont itt a grandiózus billentyűs megoldások ismét nagy számban vannak jelen. Ezzel egyébként kimondottan drámai lezárást adva a lemeznek. 

Ami talán az album negatív oldalára írható, az a hangzás. Önmagában egyébként egyáltalán nem rossz, bár tudom, hogy aki az old-school (hallgathatatlan....) black soundot részesíti előnyben, az simán le fogja köpni ezt a lemezt, de azért nekik is van itt valami. Az ének ugyanis nagyon túl van visszhangosítva. Meg lehet szokni, de ahhoz képest, hogy mennyire el van találva hangzásszinten minden más a lemezen, az ének elég avittasnak érződik. 

Az talán annyira nem meglepő, hogy a szövegek mind franciául vannak. Ami kiderült, hogy a lemez azért elsősorban konceptalbum, és a francia forradalomról szól, legalábbis így első blikkre. Sajnos az anyaghoz mellékelt leírás angolul van, de annyira túl van fogalmazva, hogy ember legyen a talpán, aki ebből kiszűri a lényeget. 

A cikkírás közben derült ki, hogy egyébként a csapatban masszívan black metal veteránok játszanak. Ez talán annyira nem meglepő. Az viszont igen (és ez meg is magyarázza, hogy miért ennyire erősek a szintitémák ezen a lemezen), hogy a csapat tagja majdnem a kezdetektől Heimoth (bár a zenekar ismerőinek ez sanszosan nem meglepő). Aki annyira nincs képben, annak mondanám, hogy Joey Jordison death metal bandájában, a Sinsaenum is játszott, és aki hallotta az "Echoes Of The Tortured" albumon a Lullaby című dalt, az pontosan tudja, hogy mire számíthat dallamok szintjén. 

Összességében csak ajánlani tudom a "La France Des Maudits"-ot. Még azoknak is, akik nem rajonganak a black metal-ért, mert van annyi extra benne, igazából minden szinten, hogy még a laikusok is bőven találnak maguknak benne érdekességeket. Még odáig is hajlandó vagyok elmenni, hogy én is időközben új kedvencet avattam ezzel a lemezzel. Az év végi listán már biztosan bérelt helye van. 

9/10