Hosszú-hosszú évek óta sokan szidják már - vérmérséklettől függően - habzó szájjal vagy éppen unottan legyintve a magyar metal színtér helyzetét, annak fejlődésképtelenségét, befagyott állapotát. Mint mindennek, ennek a kérdésnek is két oldala van: van benne sok igazság, de jó adag személyes sértettségből és megkeseredettségből táplálkozó irigység is. Számtalan olyan fiatal banda van, akik szinte másodpercnyi késedelem nélkül adaptálják a legújabb, legdivatosabb zenei trendeket, aztán - inkább kevesebb, mint több sikerrel - próbálnak megkapaszkodni. Éppen ezért lehet nagyon is meglepő, hogy a hazai (black) metal szcéna egyik veteránja, a Sear Bliss főnöke, Nagy András basszusgitáros-énekes jelentetett meg most egy olyan korongot, mellyel igencsak meglephet mindenkit, aki már tizenöt-húsz éve nem frissítette a hazai rockmezőnnyel kapcsolatos véleményét.
A szombathelyi black metal csapat, a Sear Bliss vezetője és frontembere, Nagy András - saját elmondása szerint - legalább tíz éve gondolkodik egy szólóalbumon. Amikor aztán leült és komolyan nekilátott a munkálatoknak, a tarsolyában szép lassan összegyűlt dalkezdeményekről kiderült, hogy azok bizony nem is különböznek annyira az anyazenekar világától, így kénytelen volt az alapoktól újrakezdeni a nótaírást. Olyannyira az alapoktól, hogy még a Sear Bliss működését is szüneteltette, tulajdonképpen mostanáig. Aztán ahogy lenni szokott, az egyszemélyes projekt szépen lassan zenekarrá nőtte ki magát és március 24-én a Nail Records/Hammer Music gondozásában meg is jelent a szimplán "Λ" (lambda) címet viselő korong. Maga az Arkhē névválasztás is a teljesen, gyökeresen új kezdetet jelenti, utalva az egész munka jellegére és koncepciójára.
A felvételek során Nagy András automatikusan fordult régi társaihoz. Ziskó Olivér dobos, Scheer Viktor gitáros korábbi Sear Bliss-tagok, míg Scheer Milán basszusgitárosként, billentyűsként csatlakozott a csapathoz. Bruszel Balázs trombitán játszik az egyik dalban (ő is szintén volt Sea Bliss-tag), míg Korponay Zsófia több dalban is énekel és háttérvokálozik. Scheer Viktor produceri munkáját dicséri a fantasztikus hangzás is: bár a dalok tele vannak elektronikával, mégsem érezni egy pillanatra sem bántónak ezeket a hanghatásokat, sőt, remekül illeszkednek a gitárok által életre hívott hangulathoz.
Nyolc saját nóta és egy Napalm Death-feldolgozás, a Scum szerepel a korongon, pontosan háromnegyed órában. A zenekarvezető előzetesen figyelmeztetett mindenkit, hogy mind a kilenc tétel teljesen más stílust képvisel, de többszöri meghallgatás után azt kell, hogy mondjam: ez nem teljesen igaz. Nagyon is egységes hangulatú, megközelítésű lett az album, bár kétségtelen, hogy számos összetevőből lett megalkotva és néha ezek az alkotóelemek nem illeszkednek hézagmentesen egymáshoz.
Ha aprólékosan kilistáznánk ezeket a hatásokat, akkor feltétlenül meg kellene említenünk a Katatonia, a Depeche Mode, a Nine Inch Nails, az Anathema illetve a Rammstein nevét, de még a Pink Floyd is előkerülne egy szám erejéig (Space Derelict). Ez bizony elég széles spektrumot ölel fel már első ránézésre, és egyben jelzi is előre a lemez eklektikusságát.
Az első három dal nagy ráhagyással belefér a post-black metal skatulyába, bár a Mediation In The Woods tételben elég erős a DM-hatás. A klipes és vegytisztán post-metal Fergeteg hava egyszerűen zseniális: ez az a dal, amelyiket a meghallgatása után napokig nem fogod tudni kiverni a fejedből, de a nyitó Rianás tulajdonképpen mikrokozmoszként mutatja meg az egész album atmoszféráját. Ez a három szerzemény rendkívül erősre sikeredett, olyannyira erősre, hogy a maradék dalok már nem tudnak felnőni ehhez a szinthez.
A Lélekölők és a Scum indusztriális/gothic metalját a kilencvenes évek második felében már bizony hallottuk a Nine Inch Nails és a Rammstein előadásában: a Napalm Death-feldolgozást egy az egyben meg lehet feleltetni a német brigád Rammstein című tételéhez, indításában, hangszerelésében és felépítésében. Én nem igazán éreztem ezt a két dalt a lemezhez illeszkedőnek: sokszor elpufogtatott zenei megoldások, régóta ismert fordulatok jellemzik őket. Nagy András még a funeral doom stílusba is belekóstolt az Eredet című szerzemény erejéig, hogy aztán a korong két csodaszép, Anathema-jellegűen nyugodt és szomorú nótával záródjon.
Ez így bizony eléggé vegyesfelvágottnak tűnik, de a melankolikus atmoszféra nagyon erősen egységbe kovácsolja az egész korongot. A sok, szerteágazó ötlet ellenére, melyek gyakran egy számon belül is váltogatják egymást, nem válik az egész egy széthulló, mozaikokból összerakosgatott vásári produkcióvá. Érdekes (és ez nem negatívum), hogy pont a black metal, az anyazenekar alapstílusa maradt ki ebből a választékból.
Két megjegyzésem lenne még az albummal kapcsolatosan. A hazai progresszív metal korongok Achilles-sarka szokott lenni a billentyűsök, szintetizátorok használata, illetve azok effektjei, megszólalása, mely képes egy másodperc alatt elrontani és komolytalanná tenni bármilyen ilyen jellegű produkciót. Az Arkhē esetében ezt egy pillanatig sem érezni: a billentyűsök sokszor vezetik a dallamot, a hallgatót, gyakran kerülőutakon, melyek csodálatosan egészítik ki az utazást.
A másik észrevételem az angol nyelv - érzésem szerint - teljesen indokolatlan használata. A kilencből hat nóta címe magyar, ráadásul kettő esetében a régi magyar-székely néphagyomány által adott hónapnevek szerepelnek (Álom hava, Fergeteg hava), így kifejezetten bosszantott, hogy utána angol szöveget kell hallgatnom. Nos, talán legközelebb ...
Nem tudom, hogy Nagy András a Sear Bliss mellett tervez-e hosszú távon az Arkhē projektjével bármit is, de ez egy egészen kivételesen erős bemutatkozás (ha egyáltalán annak lehet nevezni). Két-három tételtől eltekintve hibátlan produkció az "Λ": garantálom, hogy az Álom hava, az Esthajnal, a Rianás, a Fergeteg hava dallamai kisérteni fognak hosszú napokon, heteken át, beköltöznek a fejedbe, a legváratlanabb pillanatokban fognak az eszedbe jutni és sokadszori meghallgatásukra ösztökélnek. Ennél nagyobb hatást pedig alkotó nemigen érhet el.
8,5/10
