A metalszíntér egyik legérdekesebb jelensége a sikerhez való rajongói hozzáállás: mindenki ismeri a "demók még jók voltak", "eladták magukat" megjegyzéseket, melyek abban a pillanatban elhangzanak, amikor egy metalbanda valamiféle csoda folytán népszerűséget ér el, legyen az bármilyen csekély is. A kritika ilyenkor annál erősebb, minél mélyebbről kezdte a csapat anno az undergroundból.
A svéd dallamos death metal brigád, a Michael Amott gitáros-dalszerző vezette Arch Enemy pontosan harminc éve indult: jól emlékszem a kezdetekre, mert akkoriban mindent faltam, ami metalfronton csak megjelent. A Johan Liva énekessel készült első három albumuk is ott sorakozott a polcomon CD formájában és bár annyira nem ragadott meg a zenéjük, mint például az In Flames vagy éppen a Dark Tranquillity dolgai, azért kedveltem és hallgattam is őket rendszeresen.
Aztán az ezredforduló után, Angela Gossow érkezését követően valahogy eltávolodtam tőlük. Akkoriban nekem is szokni kellett az énekesnővel felálló együttesek hangzását: hiába, más világ volt még az akkoriban. A "Wages Of Sin" korongot azért még megvettem és tulajdonképpen tetszett is, de azután már nem igazán követtem a pályájukat.
A Rozsdagyár indulása után természetesen nem lehetett megkerülni a csapat produkcióját: Alissa-White Gluz érkezése pedig a szükséges hype-faktort is megadta a dolognak. A 2017-es "Will To Power" már az újgenerációs, sztárstátuszba került Arch Enemy-t mutatta, a power metalos refrénekkel és popos megoldásokkal, melyek finoman szólva sem nyerték el a tetszésemet (kritikánk ITT olvasható). Éppen ezért ért váratlanul, hogy a 2022-es "Deceivers" mennyire bejött (kritikánk ITT található): tulajdonképpen egyetlen gyenge pontot sem találtam azon a korongon, mert eltűntek róla a számomra metalidegen dolgok, az Amott-Loomis páros gitárszólói pedig tényleg csodaszámba mentek.
A 2014-ben érkezett Jeff Loomis aztán tavalyelőtt megpattant, hogy a hírek szerint újraélessze anyabandáját, a 2017-ben elhunyt Warrel Dane nélküli Nevermore-t (ezt most hagyjuk is, ne menjünk ebbe bele). Helyére érkezett az amerikai gitáros, Joey Concepcion, aki még Michael Amott testvérével, Christopherrel együtt nyomta az Armageddon nevű svéd bandában és már korábban is kisegítette az Arch Enemy-t különböző turnékon, azaz családon belül rendezték a dolgokat, mondhatni.
Nos, március 28-án meg is jelent a Century Media gondozásában a tizenkettedik AA-lemez "Blood Dynasty" címmel és azt vettem észre magamon, hogy az érdeklődésem meglehetősen visszafogott az új anyaggal kapcsolatban. Ennek elsődleges oka természetesen az az elképesztő túltermelési válság, mely a zeneipart amúgy kollektív módon jellemzi. Aztán ahogy sikerült beleásnom magam az albumba, meg is lepődtem, meg nem is.
Amott mester előzetesen azt nyilatkozta, hogy a "Blood Dynasty" megírása során mindent korábbi határt kitoltak a zeneszerzés kapcsán és maximumra tekerték a metalfaktort. Nos, ez valóban igaz. A friss lemez gyorsabb, metalosabb, karcosabb, mint elődje, de egyben kevésbé dallamos is. Erre tökéletes példa a nyitó Dream Stealer, mely átkozottul fogós darab és körülbelül az égadta világon semmi köze ahhoz a dallamos death metalhoz, melyet megszokhattunk korábban a bandától.
Az Illuminate The Path középtempósan döngölő nóta, White-Gluz tiszta énekkel előadott refrénjével, dallamos szólóval, mérsékelt izgalmakkal, leginkább a mániákus riffelése marad meg az emberben. A problémák a March Of The Miscreants dallal kezdődnek: nulla dallam, memorizálhatatlan témák, úgy megy el mellettünk, mint a hatvani személyvonat. Az A Million Suns power metalos futamait sajnos már ezerszer hallhattuk többek között magától a csapattól is.
Többszöri végighallgatás után pár szám maradt meg bennem: a thrashes, hipergyors Don't Look Down, a kegyetlenül jó, Judas Priest-tiszteletadás Paper Tiger, illetve a záró, szintén thrash beütésű, de tiszta refrénnel támadó Liars & Thieves. Ez a nyitó kettőssel együtt összesen öt dal és ez bizony nem sok, mondhatni kevés.
Természetesen Amotték, ha akarnának, sem tudnának kifejezetten gyenge produkcióval előállni: profi megszólalás, jó szólók, kimagasló zenei tudás, karizmatikus énekesnő, szóval minden megvan itt, mi szem-szájnak ingere, csak éppen az izgalomfaktor hiányzik.
Mintha az a lendület és inspiráció, mely a "Deceivers" esetében megvolt, most eltűnt volna és afféle robotpilóta üzemmódra kapcsolt volna a formáció. Kellemesen hallgatható anyag, de számomra afféle háttérzeneként és ez ma már - a fentebb említett metaltúltermelés miatt is - kevés. Koncerteken minden bizonnyal, a három évtizedes katalógus okán, rengeteg közönségkedvenc kerül majd elő és remek bulit fog nyomni a csapat: ám úgy érzem, hogy a "Blood Dynasty" most inkább pont csak a turnézás indokaként került felvételre. Sebaj, majd legközelebb.
7,5/10
