Új Def Leppard album: érdekel ez még valakit 2015-ben? Van-e bármilyen relevanciája még ennek egyáltalán? Majd' huszonöt év telt el az utolsó kereskedelmileg sikeres korongjuk óta, azzal le is zárult mindörökre a britek nagy korszaka, pedig már az 1992-es "Adrenalize" sem volt hibátlan munka. Azoknak, akik a nyolcvanas években ugráltak egy Süket Leopárd koncerten, már a húszas éveikben járnak a gyerekeik, sőt, lehet, hogy már unokáik is vannak. Valljuk be - tiszteletben tartva természetesen az egyéni ízlést -, hogy egy mai Def Leppard buli közönségének összetétele igen szoros és meglepő korrelációban állhat egy jászszentgyörgy-alsói falunapon tartott Korda György hiperkoncertével, az az egy-két évtized ide-oda már nem oszt, nem szoroz. Nem mintha az életkor bármit is számítana önmagában: ez mindösszesen azt jelenti, hogy a Def Leppard már évtizedekkel ezelőtt beleállt a nosztalgia-zenekarok sorába, annak minden nyűgével és korlátjával együtt.
A számomra értékelhető utolsó lemezük egyébként az 1999-es "Euphoria" volt, melyen teljesen természetesen hozták vissza a modernkedő és csúfosan megbukott 1996-os "Slang" album után a nyolcvanas évek dallamvilágát. A Def Leppard sosem volt több, mint a világ legjobb pop-metal zenekara: tízmilliós lemezeladások, szupersztár státusz, ha valaki tudja, csinálja utánuk. Egyszerűen jó kedve lesz az embernek, ha őket hallgatja, de világmegváltó életmegfejtéseket és zenei progressziót ne tőlük várjunk.
Az, hogy a világ végérvényesen elment mellettük, sokáig nem esett le a bandának: valahogy úgy jártak ők, mint a U2 a kétezres évek végén. Kétségbeesetten próbáltak újítani, szinkronban maradni a teljesen megváltozott zenei környezettel, ami persze egyre szánalmasabb eredményeket produkált: ez a tökéletes receptje a nevetségessé válásnak. Önmagadnak maradni a legnehezebb, mert akkor fel kell vállalni azt, hogy lassan elszálltak feletted az évek és más veszi át a stafétabotot. Ez a magyarázata a plasztikai műtéteknek és a "40 az új 30"-típusú ostoba bölcsességeknek is.
A Def Leppard mai pozícióját jól jelzi, hogy a független német earMUSIC kiadó jelentette meg október 30-án a lemezüket, a Mercury Records már nem igazán akart foglalkozni a bandával. Nem volt semmilyen kereskedelmi vagy kiadói nyomás a csapaton, maguknak, a saját elképzeléseik szerint készítették el a felvételeket és most valóban érződik, hogy azt a fajta zenét játsszák, ami népszerűvé tette őket, amiben erősek és ami elsőre beugrik mindenkinek a Def Leppard név hallatán, azaz a négy-ötszólamú kórusok és refrének, kismillió gitársáv, megadallamok és slágerek, no meg a laza bulihangulat.
De sajnos a britek még mindig nem tudtak megszabadulni attól, hogy olyan dolgokat szuszakoljanak rá a korongra, melyek egyáltalán nem illenek oda. A legfájóbb, hogy az általuk menőnek gondolt "modernebb" hangulatok is bántóan avíttak, és egyszerűen döbbenetes módon kilógnak az általános hangulatból, bármennyire is próbálják a maguk képére formálni ezeket az ötleteket. Pedig a hagyományos nóták vannak olyan jók, mint a klasszikus lemezeiken szereplő tételek. A nyitó Let's Go és a Dangerous, az Invincible vagy az All Time High mind telitalálat, a We Belong pedig az 1999-es Promises és Paper Sun óta a legjobban sikerült rockballadájuk.
A probléma az, hogy az ötvennégy perces album tizennégy száma közül a fele jó, a többi unalmas, felesleges töltelék. A Man Enough ötlettelen funkys basszustémája a Queen Another One Bites The Dust című nótájának újragondolása, a Sea Of Love pedig egy az egyben a Lynyrd Skynyrd leghíresebb slágerének, a Sweet Home Alabama című klasszikus dalnak a (nevezzük így) feldolgozása. A korong második fele szépen lassan belecsúszik a betonszürke érdektelenségbe: unalmas, nyavalygós balladák és alig-alig középtempós szerzemények sorjáznak mindenféle dallambeli innováció nélkül. Ezerszer hallottuk már ezeket és akkor sem tetszettek igazán.
Tehát itt van hét-nyolc klasszikus Def Leppard nóta, a többiért pedig tényleg felesleges volt befáradni a stúdióba: ez bizony nagyon sovány produktum, tekintve, hogy a legutóbbi soralbumuk óta hét év telt el. Még mindig jobb persze, mintha egy újabb feldolgozáskoronggal leptek volna meg minket, de ha valóban csak ennyire futja ma a csapat kreativitásából, akkor nem érdemes vesződni a lemezkészítéssel a jövőben. Elég évente, az aktuális nosztalgiaturnét megelőzően felrakni a videómegosztó oldalakra egy-egy friss dalt, ma úgyis ez a trendi.
6/10
