Akkor is tűkön ülve vártam volna az éppen a világot meghódító Jinjer legújabb lemezét, ha nem potyogtattak volna el róla zseniálisabbnál zseniálisabb dalokat az elmúlt pár hónap során. Így már mielőtt a lemez megjelent volna, tudtam, hogy kritikát (vagy hát legyünk őszinték, dicshimnuszt) is szeretnék majd írni róla. Úgyhogy február hetedikén, a premier napján fülemet és billentyűzetemet hegyezve ültem le a laptopom elé.

Rögtön sejtettem, hogy első hallgatásra nem fogom tudni összefoglalni a hallottakat, úgyhogy adtam neki még pár napnyi pörgetést. Aztán megint leültem, ezúttal jegyzetekkel felkészülve. De ahogy fogalmaztam a cikket, éreztem, hogy még mindig több van ebben a lemezben, mint amit meg bírnék fogalmazni. Úgyhogy pár nappal később visszatértem, szabaddá tettem az estémet (amúgy is, kinek van programja Valentin-napon ebben a szakmában), elindítottam a "Duél"-t, és kinyitottam egy üveg bort - hogy aztán negyvenhárom perccel később bor és kritika nélkül találjam magam, digitális bevásárlókosaramban egy vadiúj Jinjer pólóval. Hupsz.

De mára tényleg összeszedtem a gondolataimat. Mindig is jobban preferáltam a benyomásokra, hangulatokra alapuló beszámolókat, legyen szó koncerekről vagy lemezekről, mintsem a szigorúan szakmai cikkeket, így a "Duél"-t is ebből az irányból fogom megközelíteni - nem szeretnék úgy tenni, mintha szakmailag méltó módon meg tudnám ítélni, amit ezek a fantasztikus zenészek összeraktak erre a korongra.

Amire a legkíváncsibb voltam az album megjelenésekor, az az volt, hogy hogyan fog illeszkedni a banda eddigi megjelenései által kijelölt vonalhoz. Hiszen míg a csapat első anyagai inkább hajlottak a metalcore irányába, és dolgoztak ők már fúziós-popos dolgokkal is, de legutóbbi korongjaikkal már egyre inkább megtalálták a saját hangjukat, és a nagy megéneklések mellett egészen súlyos vizekre is eleveztek (erről ITT írtunk). Örömmel konstatáltam, hogy ezen a lemezen sikerült a csapás megtartása mellett újabb elemek behozásával, és azok ízléses keverésével egyszerre újat mutatniuk, de mégis boldoggá tenni a bennem élő Jinjer-rajongót.

Ami számomra szembeötlő újdonság volt, az az, ahogy a vokálokat használták az albumon. Tatjána eddig is méltán híres volt nemcsak a színtéren kiemelkedő extrém vokáljairól, de erőteljes tiszta énekéről is. És bár a lemezen bőven kapunk most is brutális hörgéseket (mégis csak egy Jinjer-albumról van szó), örömmel hallottam, hogy az eddigieknél nagyobb teret kaptak az énekmelódiák.

Nem is akármilyen melódiák, hiszen az ének helyenként sanzonos, sőt, musicales fordulatokat vesz mind énekstílus, mind dallamvezetés tekintetében. Tatjána bátran kihasználja a teljes spektrumát, minden irányban. A Tumbleweedben vagy a lemezt záró Duélben például olyan mély alt tartományokban jár, amit szerintem korábban nem hallottunk tőle, de a dalok tetőpontján mindig felér a skála tetejére. Erős megéneklések, érzelmes, lágy dallamok, vagy drámai vibratók: nem spórolták ki a fantáziát az énekből.

Bár a lemez több lassan építkező, súlyosabb, vagy akár líraibb dalt is tartalmaz, nem mennek haza üres kézzel a karcos darabok kedvelői sem. Gondolok itt akár a jóféle hardcore vonalon mozgó Fast Drawra, a mocskosan matekozós Rogue-ra, a “King Of Everything” dalait idéző Tongue So Sly-ra, vagy akár az albumot nyitó (vagyis hát sokkal inkább berúgó) Tantrumra, bár ez utóbbi menet közben váratlanul dallamosabb vonalat vesz.

Ez a tempóváltás pedig egyáltalán nem idegen a lemeztől, verze-refrén-verze helyett Jinjerék sokkal inkább a lassú, stabil építkezést választják, ahol egy visszafogottan feszült alapra a legváratlanabb építőkockákat használva végül hatalmas katarzist építenek.

És az én szememben ez a fajta okos építkezés hozta el a lemez legerősebb dalait: Green Serpent, Someone’s Daughter, vagy akár a Kafka, mindegyik dal mintha két-három különböző, de szervesen összetartozó tételből épülne fel, kiváló dramaturgiával érkezve a csúcspontra.

Ami mellett pedig nem mehetek el szó nélkül, az a dalok témája és szövegezése: ez a kérdés mindig is közel állt a szívemhez, emiatt a Jinjernek külön hálás vagyok, hogy kitör a szokásos “de szar nekem” tematikából. Persze nem feszegetnek könnyed témákat, sőt! Nézzük akár a nőiesség és a harciasság közt feszülő kontrasztot boncolgató Someone’s Daughter-t, az alkoholizmus nagyon is komoly problémáját gyönyörű képekkel körbejáró Green Serpentet, vagy személyes kedvencemet, az Andersen karaktereket felvonultató Tumbleweedet, egytől egyig intelligens témákkal és igényesen megírt dalszövegekkel fogunk szembesülni.

Nem terveztem negatívumokat írni, nem is nagyon fogok, talán csak pár megjegyzést, hogy ne rajongónak, hanem újságírónak érezzem magam: személy szerint nagyon szeretem Tatjána erőteljes énekstílusát, de helyenként úgy éreztem, a dalokban nincs elég tere kiteljesedni, mintha valaki egy szűkös szobát próbálna beénekelni egy operaénekes tüdejével.

Ugyanezt a telítettséget éreztem a teljes lemezen: a korong alig negyvenhárom perces, de a füleim és az agyam már nagyjából harminc percnél jóllaktak. Ez nem negatívum, ez pusztán annyit jelent, hogy a korongon nincsenek léptetős vagy megúszós számok, viszont a végeredményen nem változtat: friss aggyal kell hallgatni, nem fáradtan, nem háttérzenének.

Viszont sokszor. Nagyon sokszor.

9,5/10