Valami érezhetően megmozdult a magyar metal színtéren, igaz, egyelőre csak az underground berkeiben. Mivel a metal eleve egy szűk zenei szubkultúra, annak szándékoltan és tudatosan vállalt mélyrétegei tulajdonképpen jó esetben is csak pár száz emberhez jutnak el itthon, így áttörésről igencsak nehéz lenne beszélni. A Rozsdagyár idei lemezkritikái között próbáltuk olyan zenekarok albumait bemutatni, melyek valami újat, egyedit kísérelnek meg létrehozni, elérve, sőt meghaladva a nemzetközi színvonalat. Lesz majd 2015-ös magyar TOP10-es lista is az év végén (bár addig még van hozzá írnivaló), de az már látszik, hogy az eddigi évtizedek hagyományai lassan megszakadnak.
Az egész magyar rockipar - még a kommunizmusban indulva - évtizedeken át azt csinálta, mint Friderikusz a kilencvenes évek elején a show-műsoraival. A Nyugaton már évtizedek óta létező műfajt honosította meg tokkal-vonóval, elsőként hozva be annak ismeretlenül akár meghökkentő elemeit. Ha belegondolunk, hogy Fenyő Miklós és a Hungária zenekar a nyolcvanas évek elején komplett őrületet volt képes kiváltani rajongói között az ötvenes évek közepét idéző jampi-stílussal, nem is igazán csodálkozhatunk. Örök fáziskésésben volt a magyar könnyűzene: eleinte tíz-húsz év volt a lemaradás, majd ez folyamatosan csökkent úgy, hogy ma már gyakorlatilag (időbeli felbukkanásukat tekintve legalábbis) szinkronban vagyunk a legújabb trendekkel.
A lényeg nálunk mindig az utánzás, a követés volt, valahogy nem igazán merült fel senkiben az, hogy valami egyedit, csak ránk jellemzőt hozzon létre. Az egy szem VHK-t kivéve a próbálkozások haloványra sikeredtek, tulajdonképpen az egy kezemen meg tudnám számolni azokat az előadókat, akik a harminc-negyven év alatt tényleg olyat tettek le az asztalra, ami nem utánérzése már lefutott műfajoknak. A VHK életműve olyannyira erős és máig ható, hogy egyaránt merít belőle a Thy Catafalque (lemezkritika itt) és a Perihelion is (lemezkritika itt).
A 2013-ban Budapesten alakult Ygfan (Bálint Zsolt - gitár, ének, Tóth Bálint - dob, Bodor László - basszusgitár, Szabó Áron - gitár) első hangzóanyagát tette most közzé "Köd" címmel. Nem árulnak zsákbamacskát: 4, cím nélküli, csak sorszámmal ellátott tétel bő harminc percben. Valahogy így kell finoman jelezni a kommerciális szempontok felvállalt semmibevételét a potenciális hallgatóságnak. Ha pedig hozzávesszük ehhez, hogy fizikai formában kazettán jelent meg a "Köd" 200 példányban a Fekete Terror Productions gondozásában (melyből egyet a recenzióíró is kapott a csapat szívességéből), akkor itt felsejlik az, hogy a banda tökéletesen tisztában van egyrészt a magyar zeneipar jelenlegi állapotával, másrészt nyugtázhatjuk, hogy humoruk is van. A borítón egyébként Kátai Tamás (Thy Catafalque) fényképe szerepel, mely tökéletes összefoglalása, képi megjelenítése a "Köd" által teremtett hangulatnak.
Nem véletlenül említettük fentebb a két magyar banda nevét: az Ygfan valahová a ketté közé lőtte be magát zeneileg. Bennük van a Thy Catafalque durvább black metal oldala, viszont az avantgarde/art-rock megközelítés náluk hiányzik. A Perihelion érdekes, tiszta énekdallamai, akusztikus betétei köszönnek vissza a dalokban: egyértelmű a post-black metal hatás, de a hagyományos fekete fém azért jóval erősebben van jelen. Bálint Zsolt károgós black metal éneklése dominál, melyet inkább csak színeznek a refrénekben felbukkanó dallamos részek.
Tulajdonképpen az egész "Köd" album egyetlen, hipnotikus hatású monolit: a számok nagyon hasonló megközelítésű, középtempós, lassan sodródó szerzemények, hangulatilag teljesen egységesek. A sorszámokkal ellátott részek inkább csak tételek: egybefolynak, visszatérnek egymásba. Az akusztikus, nyugodtabb pillanatoknál - akárcsak a Perihelion esetében - felfedezhetőek a The Gathering ezredfordulós dalainak hatásai: atmoszferikus, lebegős gitárrészek ezek, melyek aztán hatásosabbá is teszik a tremolo black metal riffek őrlését.
A két legjobban sikerült szerzemény az utolsó kettő: rendkívül jó dallamok, tökéletes kompozíciós építkezés, a feszültség fokozatos kibontása jellemzi ezeket. Az album címe egyébként nagyon találó: az egész lemez valamiféle szomorú kóborlásra, körkörös bolyongásra emlékeztet egy áthatolhatatlan, tejfehér párafelhőben, ahol mindig csak egy-két lépésre látunk előre. Egyazon téma több dalban is felbukkan: mintha jártunk volna itt már korábban, de aztán beúszik egy új dallam, mely ismét más útra vezet bennünket.
Érdekes, de én több alkalommal is szinte szlávos, oroszos népzenei motívumokat fedeztem fel a szerzeményekben: különösen a legkompaktabb dalban, a II. sorszámot viselőben volt ez szembetűnő. Ami viszont végighúzódik a korongon, az a tökéletes atmoszférateremtés képessége. A "Köd" hangulata szó szerint beszippantja magába a hallgatót: van valami különös varázsa, vonzása a nótáknak és mivel a játékhossza alig haladja meg a félórát, automatikusan tettem be újra a lejátszóba a kazettát.
A magyar nyelvű szövegek nem könnyítik meg az értelmezést és befogadást: szinte szabadversek ezek, melyek interpretálását a hallgató pillanatnyi hangulata legalább annyira befolyásolja, mint a szerző eredeti szándéka. Az album címében szereplő köd mintha mindent elnyelni készülne, vagy talán már el is nyelte azt: az értelmet, az emlékeket, magát az életet is. Nem vidám album tehát az Ygfan bemutatkozása: mintha valamiféle lemondással vennénk számba mindazon dolgokat, melyek már nincsenek velünk.
Zárásul két megjegyzés: a szöveg és a dallamok fontosságához képest az ének nem kap kellő súlyt a felvételeken, hátra lett keverve, így teljesen esélytelen a hallgatás közbeni szövegértés (ez a Perihelion albumán is problémásra sikeredett). És talán érdemesebb lenne lassan teljesen elhagyni a black metal vokális stílusát: nem mindig éreztem gördülékenynek az átmenetet a kétfajta megközelítés (tiszta - üvöltős) között vagy éppen a zenei csúcspontokra lehetne hagyni ezt, így erősítve a hangulati robbanást.
Mindezekkel együtt az Ygfan egy rendkívül erős bemutatkozással állt elő, amellyel egycsapásra felrakták magukat a hazai metal színtér közepére. Teljesen egyedi ez a zene: bár beleillik abba a vonulatba, melyet fentebb említettünk, mégis képes új ízeket, hangulatokat behozni. Visszatérve a bevezetőben elmondottakra: mivel egy egyre szűkülő zenei szubkultúra rétegzenéjét játsszák, nagyon érdemes lenne egy külföldi kiadóval is felvenni a kapcsolatot, hogy rendes európai és világszintű terjesztést kapjon az anyag, mert így talán megtalálná és kialakítaná saját hallgatóságát. Nagy kár lenne, ha az itthoni érdeklődés és kereslet (illetve annak hiánya) megakasztaná ezt a történetet, amúgy (sajnos) igazi, jó magyar módra.
9/10
