2019 novemberének legvégén lezárult minden idők egyik legjelentősebb metalbandája, a Slayer zenei pályafutása: az akkor adott utolsó koncert jól jelezte azt, hogy a 2013 óta valamiféle kvázi-hibernációban működő csapat pontosan tudta, mikor kell abbahagyni. Nagyon kevés zenekar képes erre: kapásból tudnánk sorolni azokat a mára már csak önmaguk kínos paródiájává vált együtteseket, melynek tagjai zombiként togyognak a színpadon és melyek produkciója a legjobb szándékkal is csak kellemetlennek minősíthető.
Jeff Hanneman gitáros-dalszerző távolmaradását, majd halálát, illetve Dave Lombardo dobos sokadik (végső) távozását követően érezhető volt, hogy maga a Slayer is tudja, valami nem stimmel. A félgőzzel-félszívvel megírt és kiadott utolsó stúdióanyaguk, a "Repentless" (kritika ITT) korántsem volt rossz, ám kiemelkedőre sem sikeredett és a veterán pályatársak működési módját követve leginkább csak a turnézás apropójaként működött.
Ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor a "Seasons In The Abyss" volt az utolsó igazán ütős Slayer-lemez, azaz a kaliforniai banda is a '80-as évek szenzációs örökségének ápolásával tudott többé-kevésbé releváns maradni az azt követő évtizedekben. A feloszlás tehát érthető volt: Tom Araya basszusgitáros-énekes kardoskodott leginkább emellett, nyaksérülésére és a családjával töltött idő fontosságára hivatkozva. Kerry King pedig nem igazán tehetett mást, minthogy rábólintson a dologra, hiszen a frontember nélkül aztán végképp elképzelhetetlen volt a banda fennmaradása.
Azonban a gitáros sosem rejtette véka alá, hogy korainak tartotta a búcsút és benne nagyon is működik még a zenei kreativitás. Az pedig méltányolandó és érthető, hogy nem hatvanévesen fogja újraértelmezni magát, hanem ragaszkodik ahhoz a zenei szállásterülethez, melyet negyvenhárom éve belakott. Saját nevének használata is teljesen logikus: Kerry King nevét tényleg mindenki ismeri, így kapásból megspórolt minden marketingköltséget, mely egy vadonatúj zenekarnév bevezetéséhez lett volna szükséges.
A gitáros hamar összerántotta szólóbandáját és gyakorlatilag ott folytatta, ahol a Slayer abbahagyta. Paul Bostaph dobos zenei haverként azonnal követte, Kyle Sanders (Hellyeah) basszusgitáros és Phil Demmel (ex-Machine Head) gitáros hamarosan csatlakozott, míg a legfontosabb pozíciót, a frontemberi posztot Mark Osegueda (Death Angel) töltötte be végül. Igazi régisulis thrash metal sztárparádé tehát a felállás: King itt is biztosra ment, régi barátokkal és kollégákkal dolgozik együtt, akik saját jogukon is húzónévnek számítanak.
A május 17-én a Reigning Phoenix Music kiadó gondozásában érkező "From Hell I Rise" pedig pontosan azt nyújtja, amit emberünk már jó előre jelzett: a kései Slayer hézagmentes folytatása, afféle Kerry King-esszencia, atombiztos zenei alappal és bivalyerős megszólalással, köszönhetően Josh Wilbur producernek (Korn, Lamb Of God, Avenged Sevenfold, Bad Religion), Mark Osegueda pedig a magas sikolyok kivételével szinte tökéletesen hozza a középregiszteres Araya-acsarkodást.
A korong első fele tartalmazza a legerősebb darabokat: a Where I Reign, a már korábban közzétett Residue és Idle Hands valóban sodró lendületű tételek, jók a szólók is, szóval nagyon rendben van a dolog. A legállatabb tétel ezután kapott helyet: az erősen a Bloodline hangulatára hajazó, középtempósan döngölő Trophies Of The Tyrant egész egyszerűen királyság, az ikergitáros, dallamos betét és a szigorúan szögelő riffelés remek, csakúgy, mint a szóló.
Az ezt követő, veszett tempóval indító Crucifixation a középrészén beérkező lassulással és dupla gitármenetével az eddigi legegyértelműbb visszautalás a Slayer-örökségre, de ahogy fentebb már említettük, ebből King egy másodpercre sem csinál titkot.
De általában is jellemző, hogy az anyazenekar különböző korszakainak hangulatai bukkannak itt-ott fel (csak példaként: Tension - Dead Skin Mask), de az alig másfélperces Everything I Hate About You simán ráfért volna az S.O.D. debütalbumára is. A Toxic megint egy "South Of Heaven"-tiszteletadás, a jobbik fajtából, míg a Two Fists meg akkora klasszikus '80-as évekbeli hardcore punk alapvetés, hogy a fal adja a másikat.
Az album legvégén akad néhány meglepetés: a Rage régisulis, kétlábdobos thrash/heavy döngölés, mely elüt az anyazenekar korábbi dolgaitól, a Shrapnel pedig többszöri ritmus- és hangulatváltással megfűszerezett, kifejtősebb darab. A záró címadó, a From Hell I Rise ismét egy tempósabb dal, de számomra kissé felejtősre, jellegtelenre sikeredett: amúgy a tizenhárom tételes korongról egy-két számot simán le lehetett volna faragni, mert bizony akad itt egy-két tölteléknóta, kár lenne tagadni.
Kétféleképpen viszonyulhatunk Kerry King anyagához: ha önállóan, mindentől elvonatkoztatva nézzük, akkor ez bitangerős bemutatkozás, ellenben ha a Slayerhez hasonlítjuk (főleg a '80-as évek aranykorszakához), akkor kissé szagtalan-színtelen a végeredmény (korrekt iparosmunka, mondhatnánk). A probléma azonban az, hogy a legendás gitáros nevének hallatán képtelenség figyelmen kívül hagyni a Slayer munkásságát és kiemelkedő zenei örökségét: maga King is hangsúlyozza, hogy ez tulajdonképpen az anyabandája folytatása, csak más társakkal.
Az idén őszre teljesen váratlanul bejelentett három újjáalakulós Slayer-fesztiválkoncert pedig mintha azt sugallná, hogy maga King sem bízik szólózenekara átütő sikerében és afféle biztonsági játékként (no meg pénzügyi tartalékként) azért azt a lehetőséget sem engedi el. Meglátjuk: érzésem szerint azért az önálló Kerry King-koncertek programjának legalább kétharmadát Slayer-nóták fogják kitölteni. Mindezektől függetlenül a "From Hell I Rise" nagyon is rendben van, soha rosszabbat.
8/10
Fotó: Andrew Stuart
