Komoly gondban vagyok ezzel a cikkel, és ennek egyetlen oka van: rájöttem, hogy pokolian nehéz olyan lemezről/előadóról írni, melyet az ember szívből szeret, és egy rettenetesen meghatározó része az életének. Főleg, mert kihívás átadni azt az érzést, melyet egy-egy ilyen előadónak a lemezei idéznek elő az emberben. Szidni valami random, kis költségvetésű és amatőr underground cuccot mindig egyszerűbb, ott nincs meg ugyanez az érzelmi kapcsolódás. 

Előljáróban annyit, hogy a Pain nálam simán benne van a személyes TOP 3-ban (a Paradise Losttal és a Mardukkal egyetemben). Tinikorom egy elég sötét pár hetében fedeztem fel ezt a csapatot (lényegében az egész egy ember, de élőben természetesen többen vannak), konkrétan a 2005-ös "Dancing With The Dead" album volt az első, amit hallottam tőlük és felbecsülhetetlen hatást gyakorolt az akkori önmagamra, nem mellesleg viszonylag rövid időn belül ki is rángatott abból a lelki és mentális posványból, melyben benne ragadtam.

Azóta, talán annyira nem meglepő módon, minden egyes megjelenésükre tigrisbukfenccel vetődök (és úgy általában Peter Tägtgren bármelyik zenekara által jegyzett albumra). Az " I Am" érkezése kapcsán már évekkel ezelőtt voltak árulkodó jelek, többek között a karantén nyomora alatt kijött Party In My Head című dal. Végül megszületett a megjelenési dátum, ami idén május 17. Most 16-a van, én meg örülök, mint majom a farkának, hogy a hazai médiumok közül az egyik első a Rozsdagyár, mely cikket közöl erről a lemezről.

Aki hallott már Pain-lemezt, az nagyjából tudja, hogy mire számíthat Tägtgren műhelyéből. Akinek ez új, annak azért tartok egy villám-gyorstalpalót. Amikor a Painről beszélünk, akkor lényegében indusztriális metalról van szó, de mindig van valami komoly csavar az összképben. Ugyanis sok esetben érvényesülnek dance-es, szimfonikus, sőt, akár popelemek is. Anélkül, hogy nagyon túlmagyaráznám, ha a Painről még nem is hallottál, de Lindemann szólóprojektjéről 100%, hogy igen. Na, az első két lemez még egy Lindemann-Tägtgren kollaboráció volt, és az a két album tökéletesen reprodukálja a Pain zenei világát. És ezzel körbe is értünk, ugyanis az "I Am" meg remekül reprodukálja a Lindemann zenei világát, de csak az első lemezét.

Az egész album pokolian energikus. Gyakorlatilag szöges ellentéte a 2016-os "Coming Home"-nak (cikk ITT). Szerettem azt az albumot alapvetően, viszont ellentétben azt őt megelező jó pár lemezzel, egy jóval visszafogottabb, kimértebb, drámaibb anyag volt, tagadhatatlan csúcspontokkal. Na, az "I Am" egy tökéletes hátraarc, egy hibátlan vissza a gyökerekhez lemez. 

A nyitó I Just Dropped By (To Say Goodbye) egy kompromisszummentes energiabomba. Ezen már megvillan, hogy azért nem múlt el nyom nélkül Peter agyában a "Skills In Pills" (a már említett első Lindemann-album). Alapvetően továbbra is extravagáns indusztriálist játszik a Pain, de a sokszor gótikus hangulatú és poppal masszívan átitatott vonal igazán felerősödik a lemezen. Erre egyébként kiváló példa a Don't Wake The Dead. Kicsit még a 2005-ös lemez egyik kötelező slágerét, a Same Old Songot is megidézi. Egyébként az alapdallama nekem elsőre a Requiem egy álomért főcímdalát is az eszembe juttatta. 

A Go With The Flow igazán tökös partihimnusz. Egy alapjáraton egyszerűbb, hagyományosabb Pain-tétel, de nem véletlenül lett az egyik előzetes nótája az albumnak. Rettenetesen fogós tétel, melynek a dallama egyből beleül az ember fülébe. Ez garantáltan koncertkedvenc lesz. A Not For Sale megint masszívan poposabb dal, viszont azt már most előrevetítem, hogy a semmiből oda köpött "Suck my balls!" felkiáltás szállóige lesz. Ezen a ponton követelem, hogy szülessen ilyen feliratú póló, ebből nem engedek. 

Ezt követi a lemez legrégebbi dala, a Party In My Head. Ezt szerintem mostanra majdnem mindenki hallotta, aki akarta. Egyszerre szörnyen vicces és keserédes a dal. A klipje ritka szórakoztató, viszont azért csak ott van mögötte a pandémiás karanténba lassan lelkileg belerokkanó ember agonizálása. Szerintem ezt mind átéltük. Az album címadóját képező I Am nekem kicsit kakukktojás. Leginkább az előző albumon lévő A Wannabe című számot juttatja az eszembe. Ennek okán ez inkább a visszafogottabb, drámaibb dalok táborát erősíti. 

Nem gondoltam volna, amikor először hallgattam, de a lemez egyértelmű csúcsa a Push The Pusher. Most azon túlemelkedve, hogy egy nagyon extravagáns, animés klippel van megtámogatva, ez a dal egyszerűen Pain-esszencia. Benne van minden ami a Paint Painné teszi. Ha egy dalt kéne mondanom, hogy mit hallgass meg mindenképpen, ha meg akarod ismerni ezt a gárdát, akkor ezt mondanám. Elsőre nem ütött akkorát, de néhány újrahallgatás után beérett, és simán felmászott a kedvenc dalaim közé. A The New Norm egy újabb partikompatibilis dal. A maga szimplaságában fantasztikusan hangulatos darab, ami viszont igazán naggyá teszi, az a refrén, melynek frankón Depeche Mode-beütése van. 

Talán az egyetlen dal, mely annyira nem fogott meg, az a Revolution. Ez sem rossz, viszont áthatja egy olyan erős metalcore-érzés, melyet én képtelen vagyok átérezni. Állítólag élőben jobban működik. Azt mondjuk nem fogom letagadni, hogy ez is egy pokolian energikus tétel, tehát az él itt sem csorbult.

A cikk írása közben érkezett a hír, hogy a cikk írója egy tudatlan, tájékozatlan mamlasz, ugyanis azt merte állítani, hogy a Party In My Head a lemez legrégebbi dala. Utólagos javítás: a lemez legrégebbi dala a My Angel. Ez konkrétan egy 2011-es kislemeznóta volt, csak erre az albumra revitalizálva lett. Itt vendég is van/volt, Cécile Siméone, akinek a neve, hogyha nem vagy francia, akkor biztosan nem cseng ismerősen. A hölgy ugyanis csak félig-meddig énekes, egyébként egy tévés személyiség, de azt meg kell hagyni, hogy fantasztikus szép hangja van. 

Ahol a lemez kicsit veszít a lendületéből, az a záró Fair Game. Ez egy nagyon lágy, nagyon melodikus tétel, kicsit olyan, mintha az előző album címadója, a Coming Home és a 2002-es "Nothing Remains The Same" albumon szerepelő Just Hate Me kombinációja lenne. Fura, hogy pont ezt szánta Peter a nagy finálénak, de végülis egész szépen lekerekíti ezt a kicsit több mint 40 percet. 

Bevallom, ez a lemez számomra az év legjobban vártja volt. Mivel elég sok dal jött ki róla előzetesen, ezért fogalmazhatunk úgy is, hogy egy pillanatig nem volt titok, hogy egy: ez remek album lesz, kettő: hogy tulajdonképpen milyen lesz az összképe zeneileg. Mielőtt bárki megvádolna elfogultsággal a cikk végén lévő pont miatt, azért annyival kiegészíteném a dolgokat, hogy én sem ölelek keblemre minden Pain-albumot. A legutóbbi 2016-os például abszolút nincs a kedvenceim között, de az "I Am" koronggal úgy érzem, hogy visszaértünk abba az érába, melyet olyan lemezek jellemeztek, mint a "Cynic Paradise" vagy a "Psalms Of Extinction", ez meg már önmagában ünnep számomra.

10/10