Amikor már az ember úgy érzi, hogy a zenei extremitás elérte határait, azaz már minden megvalósításra került, ami csak lehetséges, egyszer csak érkezik egy lemez, mely korábban ismeretlen területekre nyit rá: olyanokra, melyek létezéséről korábban fogalmunk sem volt és talán a legkevésbé sem vágytunk volna meglátni azokat. Az amerikai trió, a The Lion's Daughter második soralbuma a Season Of Mist kiadónál jelent meg még január 8-án "Existence Is Horror" címmel és ahogy a címe is sejteti, kíméletlenül mutat tükröt mindannak, ahová az emberi civilizáció körülbelül hétezer év alatt eljutott.
Szinte már követni sem lehet azokat a stílusokat, melyek korábban már létezőekből összegyúrva vagy vegyítve jönnek létre és az ismert megoldásokat egészen újfajta megvilágításba helyezik. A 2007-ben St. Louis városban, Missouri államban alakult The Lion's Daughter a skandináv (elsősorban norvég) black metal dallammeneteit, zenei megközelítését csempészi be a mindig is alapvetően amerikai muzsikának számító sludge metalba. Mindkét stílus elég komor és embertelen, de így együtt a kettő valami olyan elképesztő súlyosságba torkollik, ami tényleg párját ritkítja a színtéren.
A befogadást az sem könnyíti meg, hogy Rick Giordano énekes-gitáros üvöltése furcsa, ipari jellegű torzításon keresztül érkezik a hallgatóhoz. Amikor az instrumentális bevezetést (Phobetor) követően beindult ez a pusztító gépezet, úgy éreztem, hogy talán egy-két szám erejéig fogok belehallgatni és gyorsan lépek is tovább: az élet meglehetősen rövidre szabott, a zenehallgatásra szánt idő korlátos, a kiadványok száma gyakorlatilag végtelen, az amerikai csapatra félretett időm pedig ennyi volt. Aztán nagyon hamar azt vettem észre, hogy már végig is pörgött az anyag a lejátszóban, én pedig automatikusan indítom azt újra.
Ahogy azon gondolkodtam, hogy mivel jellemezhetném legjobban azt a fajta sivárságot és kilátástalanságot, mely az amerikai csapat korong sajátja, két dolog is beugrott. Az egyik a lengyel matrózból zseniális angol regényíróvá vált Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényéből készült Coppola-film, az Apokalipszis most.
Ahogy haladunk előre a lemez dalaiban, ahogy egyre jobban ássuk bele magunkat ebbe a rettenetesen hideg, sötét, de valahogy ellenállhatatlanul vonzó zajmasszába, az mindennél jobban emlékeztet a film cselekményére. A vietnami háború idején játszódó történetben Willard százados, az amerikai különleges erők speciális ügynöke megbízást kap a hadseregtől, hogy végezzen a szintén amerikai Kurtz ezredessel, aki - miután hosszú ideig ostromolta az Egyesült Államok vezérkarát saját, a háború megnyerésére vonatkozó radikális és eszement elképzeléseivel, eredménytelenül - dezertál, átmegy a kambodzsai őserdőbe és a civilizációval még nem találkozott vademberekből, kannibálokból toboroz egy terror-sereget. Ezek a vadak istenként tisztelik és félik Kurtz ezredest, aki - mondani sem kell - megőrül és olyan borzalmakat követ el, melyek láttán még a sokat tapasztalt Willard is megretten. Willard és csapatának utazása felfelé a Nung-folyón a mindennél félelmetesebb ismeretlenbe, az elképzelhetetlen horror felé pontosan megfelel annak a zenei felfedezésnek, melyet a The Lion's Daughter tesz meg ezen az elképesztő albumon.
A másik, hasonló jellegű történet Louis-Ferdinand Céline világhírű regénye, az Utazás az éjszaka mélyére. A francia író önéletrajzi elemekkel zsúfolt könyvének hangvétele szinte vidám és szarkasztikus, amikor a cselekmény kezdődik: az első világháború kitörésekor vagyunk, melybe a főhős kurtán-furcsán, önkéntesként belekeveredik. És onnantól nincs megállás. A háború embertelensége, majd később a kisvárosi, a gazdasági világválság hatására lecsúszott, nyomorgó rétegek életének elembertelenedése, elállatiasodása olyan apokaliptikus képet fest a XX. századi emberiségről, melyhez hangulatában tökéletesen passzol az amerikai banda zenéje.
A zenekar tagjai hallhatóan nem állítottak semmilyen határt, korlátot maguk elé és nem kötöttek semmilyen kompromisszumot. Fogadni mernék rá, hogy tökéletesen hidegen hagyja őket a korong sikere: annyira rétegzene ez, amennyire őszinte is egyben.
Ha valaki a modern emberi létezés borzalmáról, elviselhetetlenségéről ír egy teljes negyvenperces albumot, annak úgy hiszem, nem lehetnek kétségei annak fogadtatásáról. Márpedig az amerikaiak elképesztő kreativitást és energiát szánhattak az "Existence Is Horror" megalkotására. A dalokban rengeteg a hangulati és tempóváltás, nagyon erős érzelmi húzása van a lemeznek, melyet mindenképpen egyben érdemes meghallgatni.
Dalokat felesleges kiemelni: talán az A Cursed Black End című tétel fagyos, de földöntúlian különös dallamaira lehetne rámutatni vagy éppen a Midnight Glass című szerzemény csontegyszerű, de éppen emiatt hatásos zúzására. De mindez felesleges is: ebbe a korongba bele kell ásnia magát az embernek, hogy az torkon ragadja a hangulatával.
Van az úgy, hogy ha elmegyünk egy kiállításra, egy modern festmény annyira megragadja a képzeletünket, hogy - bár nem szép, sőt, talán felkavaró és megdöbbentő, de - nem tudunk szabadulni a hatása alól: újra és újra visszamegyünk hozzá és bámuljuk és nem tudjuk levenni a tekintetünket róla. Az "Existence Is Horror" pontosan ilyen: nem kellemes hallgatnivaló, de lenyűgöz, fogva tart és kiköveteli a figyelmet. Talán ez az igazi művészeti alkotás hatásának definíciója is lehetne.
9/10
