Hosszú menetelésének végére ért a deathcore egyik alapbandája, az amerikai Whitechapel: a kétezres évek második felének egyik legnépszerűbb hörgőbrigádja a kétezertizes évek közepétől szépen lassan kezdett eltávolodni anyastílusától, egyébként nem véletlenül. Akkor indult meg a színtér kiüresedése és mindenki menekült a deathcore sablonjaitól, amilyen messzire csak tudott.
Három lemez készült el a Whitechapel boszorkánykonyhájában: a 2016-os "Mark Of The Blade", a 2019-es "The Valley", végül a 2021-es "Kin" (kritikáink ITT, ITT és ITT olvashatók) és ennek a kerülőútnak a végére még a legelvetemültebb rajongó is csak a fejét csóválhatta. Phil Bozeman és társai ugyanis eljutottak a country popon keresztül a rádiórockig (Nickelback, khmm ...), illetve a szinte kizárólagosan dallamos énekig és hát finoman szólva ezek az albumok nem nyerték el a nagyérdemű tetszését. Míg az utolsó, tisztán deathcore anyaguk, a 2014-es "Our Endless War" a Billboard-listán a 10-es helyig jutott (ez egészen elképesztő eredmény egyébként), a "Kin" már a 200-as mezőnybe sem fért be.
Valamit tehát tenni kellett, ez nem is kérdés. Időközben ugyanis berobbant Will Ramos és népi zenekara, a Lorna Shore: a szintén amerikai brigád kulturális jelenséggé vált, Coachella-fellépéssel, sajtóajnározással, agyondícsért nagylemezzel (kritikánk ITT található), ráadásul ők nem finomkodtak, hanem csutkára tekerték az agressziót, így érve el sikereiket.
A Whitechapel levonta tehát a következtetést, hagyta a csudába a dallamosodással való kísérletezgetést és visszakanyarodott a kezdetekhez, azzal céllal, hogy megírja eddigi legkeményebb lemezét. Ez a vissza a gyökerekhez koncepció túlontúl ismerős lehet: afféle bevált iparági stratégia ez hasonszőrű csapatoknál, gyakorlatilag vég nélkül lehetne sorolni az efféle produkciókat.
A csapat elmondása szerint a Metal Blade kiadó gondozásában március 7-én megjelent új anyag egyenesen a 2008-as "This Is Exile" folytatása. A "Hymns In Dissonance" koncepalbum: a történet egy önjelölt szektavezérről szól, aki egybegyűjtött követőivel együtt ördögi himnuszok éneklésével próbálja megnyitni a pokol kapuit, hogy vezetőjük elfoglalhassa méltó helyét a démonok között. A korong első két dala afféle sztoribevezető, a többi tétel pedig a hét főbűnt zenésíti meg.
Phil Bozeman a felvételek során nagyon rákészült a vokáltémákra: védjegyszerű, pincemély hörgése mellé megérkezett a magasregiszterű, fejhangú vicsorgás is, ráadásul slam death metal frontembereket megszégyenítő módon köpködi a másodpercenkénti három szótagot néhány dalrészletben, így teljesítményére nem lehet panasz (eddig se volt igazán, szó se róla).
A heveny deathcore döngölésből azonnal kiemelkedik a címadó Hymns In Dissonance a maga epikusságával, sokféle témaváltásával (HC-s aprítás, melo-death hangulatok, klasszik death metal riffelés), a súlyosan, középtempósan őrlő Diabolic Slumber, az iszonyatosan pusztító, a lemezről elsőként megismert A Visceral Retch, az elsőre is nagyot ütő, leginkább a New York-i tradicionális death metal színtér dolgait megidéző Hate Cult Ritual (remekül ritmizáló refrénje zseni!), de az igazi katarzisra a korong legvégéig kell várnunk.
A záró Nothing Is Coming For Any Of Us ugyanis az album koronaékszere. Az addig felhalmozott agresszió és frusztráció olyan érzelmi katarzist ér el, hogy öröm hallgatni. A lemezcímben is hivatkozott disszonancia itt fut ki a csúcsra: ahogy a szám közepén megérkezik az ikergitáros dallamvezetés, a metalcore-os/melo-death jellegű refrén, az tényleg tankönyvbe illő. Ennél jobb zárása nem nagyon lehet konceptalbumnak, az kétségtelen.
A korábbi útkereső lemezek kapcsán leírtam, hogy egyre kevésbé fér össze a rádióbarát hard rock és a deathcore és a végeredmény már-már komikus, éppen ezért örülök annak, hogy a Whitechapel letisztította az asztalt és rendet vágott a káoszban. Jobban is áll nekik ez a fajta agresszió, valahogy őszintébbnek hat ez a deathcore dolog a részükről.
A "Hymns In Dissonance" erősebb album, mint az "Our Endless War" korong óta bármi tőlük: érezhető is egyfajta hype most körülöttük, a lendület megvan, remélem, ez kitart majd az elkövetkező években is. Nem ez a lemez váltja meg a színteret: semmiféle új hatást nem hoz be, egyszerűen csak egy vérprofi, helyenként kifejezetten erős cucc, ennek pedig minden Whitechapel-rajongó csak örülhet.
8/10
