Nemrégiben magyar nyelven is megjelent a Judas Priest énekesének, Rob Halfordnak az önéletrajzi könyve, melyben a metalisten igen alapos részletességgel számol be a nem éppen szürke életútjáról.

Szeretem az efféle memoárokat, bár megmondom őszintén, sokkal inkább a zenével kapcsolatos dolgok azok, melyekre igazán kíváncsi vagyok, nem pedig az illető magánéletének pikáns részletei. Szóval bár eléggé tekintélyes mennyiséget képviselnek az ilyen jellegű visszaemlékezések, ezekről most nem szívesen ejtenék szót. A lényeg nem ezen van, hanem a zenén.

Mint általában az összes memoár, ez is egészen a gyermekkortól indul, meglepő részletességgel. Ami valljuk be, nem biztos, hogy pontosan úgy volt, mint ahogy ezekben a könyvekben le van írva. Hát hogy a jó francba emlékeznek ilyen pontosan a gyermekkorra, az akkor elhangzott párbeszédekre stb. Ahhoz képest, hogy Ozzy Osbourne például azt nyilatkozta több ízben is, hogy szinte semmire sem emlékszik a nyolcvanas évekből, az önéletrajzi könyve nem erről árulkodik.

Valószínűleg közelebb áll az igazsághoz Ozzy emlékezetkiesése, az ilyen memoárokhoz pedig nem kevés kutatómunka szükségeltetik. Családtagok, ismerősök, zenésztársak meginterjúvolása, néha a sztorik kiszínezése, hogy szórakoztatóbb legyen a végeredmény. Ezt most nem negatívumként hoztam fel, csak hát ezeket nem árt tudni. Nem úgy van az, hogy Rob órákig vagy napokig beszélt a könyv társszerzőjének, majd mindez papírra lett vetve és ennyi.

A Vallomás esetében Ian Gittins volt az, aki gatyába rázta ezt a memoárt, a végeredmény pedig egy letehetetlen, izgalmas olvasmány lett. Ilyenkor a zenészek általában teljesen máshogy jelennek meg a szemünk előtt, mint eddig: az istenekből egyszerű, hétköznapi emberekké lépnek elő, akik ugyanúgy küszködnek az élet nehézségeivel, nekik is vannak félelmeik, gátlásaik és nem utolsósorban példaképeik.

Ők is ugyanúgy rajonganak bizonyos zenészekért, színészekért, mint ahogy mi őértük. És ezekről marha jó olvasni. Bár ilyenkor az az elérhetetlen, sebezhetetlen és halhatatlan kép, mely egy rajongóban kialakul az évek során, darabokra törik. Ők is csak emberek, ugyanolyanok, mint mi, rajongók, maximum annyi a különbség, hogy míg Rob Halford a Judas Priest énekese, addig az egyik rajongója mondjuk hangtechnikus egy színházban.

Amikor Rob már évek óta a világ egyik leghatalmasabb heavy metal zenekarában énekelt, az atyai szigor ugyanúgy utolérte, mint kiskorában, és ő erről tök őszintén és meghatóan beszél. Nem szállt el attól, hogy rocksztár lett, sőt ha valamelyik kedvence kerül szóba, ő hihetetlen alázattal és gyermeki rajongással beszél róla. Például, amikor a Black Sabbath két alkalommal is felkéri, hogy kisegítse őket a színpadon, mert Dio vagy éppen Ozzy nem tud vagy nem akar fellépni. Halfordnak pedig a torkában dobog a szíve a felkéréstől, úgy izgul, mint aki először áll színpadra.

Halfordot először a színészkedés vonzotta, majd a rockzene szeretete terelte a Judas Priest élére. Minden egyes szavából árad, hogy mindig is imádta a Priestet és a zenésztársait. Konfliktuskerülő, érzékeny ember, de szeret szerepelni. Családcentrikus, érző szívű rocker, aki egyszer a motorjával épp felhajtani készült a színpadra és akkorát zakózott, hogy azonnal kórházba kellett volna szállítani, de ő ennek ellenére becsülettel végignyomta a koncertet. A legjobban egyébként az a rész tetszett, amikor egy estét a zárkában töltött, a rendőrök pedig be-benéztek hozzá ördögvillákat szórva rá. Na, itt marha jót nevettem. Óriási!

Amikor pedig szólókarrierbe kezdett, valójában esze ágában sem volt kilépni a Priestből, de egy kommunikációs hiba miatt mégis erre kényszerült. Ami pedig a Fightot, a Halfordot vagy a 2wo nevű csapatát illeti, mindegyiket tiszta szívből, óriási erőbedobással csinálta, de ez idő alatt legszívesebben mindvégig a Priestben szeretett volna lenni. Nagyon nehezen viselte a JP nélküli időszakot. Aztán egyszer csak megmakacsolta magát és rájuk írt. A többit már tudjátok…

A francokat tudjátok, nyomás beszerezni a könyvet! Bitang jó, letehetetlen olvasmány. Pörögnek is ám közben a Priest-lemezek, na meg záporoznak a Fight kőkemény riffjei.