Január közepén máris megérkezett a Nuclear Blast kiadó által az év egyik nagy durranásának szánt harmadik Battle Beast album, az "Unholy Saviour". Óriási felhajtás kísérte a megjelenést megelőző heteket, botrányosnak célzott első kislemeznóta, profi klip egy másik nótára, stúdiós-videós lemezmagyarázat heti epizódokban adagolva, a promóciós csapat igazán csúcsra járatta a munkát. A kérdés azonban az, hogy a lemez végül igazolta-e a felfokozott várakozásokat és valóban akkorát szól-e majd, mint amit a kiadó vár tőle.
A Battle Beast egy finn heavy metal zenekar, női énekessel (Noora Louhimo). Szerencsére nem a szimfonikus-frontcsajos, az utóbbi időben lassan lecsengő trendet akarják meglovagolni, hanem inkább egy másik vonatra szálltak fel, melynek neve retro-metal. A lemezborítóik is árulkodóak: bármelyik készülhetett volna a '80-as évek közepén Németországban, simán beleférnének az akkor korhangulatba.
A banda első két lemeze (az első még az alapító énekesnővel, Nitte Valo-val) már kijelölte azt a csapásirányt, melyen előreszáguldva a Battle Beast a sikert óhajtotta megcélozni. Nem túlzás száguldásról beszélni, mert bár a csapat korántsem olyan ismert és sikeres, mint amennyire korábbi terveikben szerepelhetett, szép lemezeladásokat produkáltak egész Európában, főleg természetesen hazájukban és a legnagyobb piacon, Németországban. A stílus a '80-as évek hősies, heroikus heavy metalja, nagyon erős dallamokkal, slágeresen, de halálosan komolyan véve.
A mostani albumon mindezen irányokat hajtották a végletekig, és a végeredmény szinte parodisztikus. A legnagyobb változás az előző két koronghoz képest az, hogy a csapat elszántan beleásta magát a három évtizeddel ezelőtti poptermésbe (kinek mond valamit a C.C Catch, Sandra, Modern Talking név?), a jellegzetes hangszerelési-produceri megoldásokba, valamint kielemezték Mike Oldfield Crisis, Discovery és Islands albumos korszakát, aztán mindezt átemelték 2015-be. Elsőre furcsán hangozhat a hagyományos, klasszikus heavy metal és a német euro/dance pop összeházasítása. Sajnos, másodikra is az marad. Az Unholy Saviour album várható irányairól gyakorlatilag mindent elmond az első nyilvánosságra hozott nóta, a "Touch In The Night" (már a cím is mosolyra fakasztó).
Minden van itt, mint a legényfogó levesben: buta szinti prüntyögés, elektromos dobok, tánci-tánci, jellegzetes '80-as évek első felét idéző konzervhangzás (amely akkoriban kötelezően volt előírva a producerek számára, ezer közül is felismerhető és még a legjobb pop-rock albumokat is nevetségessé tette) és szinte vajpuhán felolvadó slágeresség. Ez bizony nem metal zene: sima europop gitárokkal felturbózva. Kedvencem a refrén végén előbukkanó "oh, darling" és az elbicsakló női sóhaj.
Sajnos, az egész album ilyen. A már többször idézett korszakból származó schlager-dalok metalosítva. Hősies kiállásban előadott harcos dallamok (a "Speed And Danger" kétlábdobos zúzda, a "Far Far Away" konkrétan az Iron Maiden "Two Minutes To Midnight" riffjét lopja el), no meg a már szintén említett Mike Oldfield-féle balladák, popos előadásban ("Sea Of Dreams", "Angel Cry"). A sok heroikus dallamvilág azonban egy idő után, lassan és biztosan unalomba, érdektelenségbe fullad: minden zúzósabb nótának ugyanolyan a szerkezete, már elsőre kiismerhető fordulatokkal, dallamvezetéssel.
Természetesen a zenészek teljesítménye kiváló, remek gitárszólókat hallhatunk végig, de ami egészen elképesztő, az Noora Louhimo énekesnő hangja. Bármit, de tényleg bármit képes elénekelni; olyan szuggesztív előadó, hogy állva hagyja az egész Battle Beast brigádot. Iszonyatosan erős, rekedtes hangja, túlzások nélkül bámulatos hangterjedelme miatt érdemes talán egyedül a lemezt meghallgatni.
Sokat elárul egyébként az is, hogy a zenekar a rendes lemezen nem szereplő bónusznótának a "Push It To The Limit" című Paul Engemann szerzemény feldolgozását választotta. Talán ez a hangzás és dallamvezetés lehetett a sorvezető a finn banda számára a lemezírás és a stúdiózás során.
Nem tudom, hogy pontosan mi lehetett a célja a lemez elkészítésének. Ha tökéletes stílusgyakorlatot akartak előadni, akkor az maximálisan sikerült. Tíz éves koromban, kissrácként hallottam utoljára ilyen zenei megoldásokat és némi kellemes nosztalgiával bólogattam az Unholy Saviour nótáira. De ez harminc évvel ezelőtt volt. Nem lehet ilyen egyszerűen, és mégis brutálisan visszaforgatni az időt, a művészetben pedig biztosan nem. Hol lenne ma a thrash, death, black metal, a metalcore, stb., ha nem lettek volna olyan zenészek, akik előre tekintettek, mert már unták az akkori kortárs zene önismétlését? El tudjuk képzelni, amint James Hetfield a '80-as évek elején Bo Diddley-t vagy Buddy Holly-t játszik és azzal akar befutni?
Biztosan sokaknak fog majd tetszeni a finnek új albuma és nem lehet elvitatni tőlük a maximális zenei profizmust, Noora Louhimo pedig elképesztően énekel (magánvéleményem, hogy sokkal jobb zenét érdemelne, és hallani fogunk még felőle a jövőben szólóban is). De a metal iránya nem ez, nem is lehet ez soha. A metalnak a mában kell megszólalnia, a ma közönségének, mai elképzelésekkel, a jövő felé tekintve. Ha gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a Battle Beast új albuma rossz vicc csak. Gonosz nem vagyok, ezért csak annyit írhatok: ambiciózus munka, teljesen elhibázott és a múltba vezető koncepcióval, tökéletesen, a paródia határán túl mutatóan kidolgozva.
7/10
