Nagyon régóta az egyik titkos favoritom a norvég progresszív extrém metal csapat, az In Vain. Legnagyobb sajnálatomra megvan az az elszomorító szokásuk, hogy átlagban ötévente adnak csak ki albumokat, illetve a turnézással is nagyon spórolósan bánnak, így tényleg csak az elkötelezett keveseké a zenéjük, pedig amit ezek a derék skandinávok produkálnak lemezfronton, az tényleg egészen elképesztő.

Előző korongjuk, a 2018-as "Currents" kapcsán figyeltem fel rájuk (kritika ITT), hogy aztán gyorsan egy alapos és kimerítő interjút is összehozzak velük (mely ITT olvasható). Ha címszavakban kellene bemutatnom őket, akkor azt lenne mindenképpen érdemes elmondani róluk, hogy a 2003-ban megalakult hatosfogat zenei agya / dalszerzője Johnar Håland gitáros, illetve két énekessel dolgoznak (tiszta és hörgős vokál), no meg ami a leglényegesebb, hogy zenéjük gyökere a death/black metal, de zenéjükben legalább annyira ott van a klasszikus prog-metal is.

A norvégok produkciója annyira míves, annyira kidolgozott és sokszor szinte éterien gyönyörű benyomást kelt, hogy enyhén szólva is kilógnak az extrém színtérről. Csodálatosan szép, tiszta énekkel előadott refrének, Kjetil D. Petersen és Johnar Håland jóvoltából a legfinomabb gitárszólók sorakoznak itt, ráadásul a dalok a legváratlanabb irányokba tudnak elkalandozni, lásd például az április 19-én az Indie Recordings gondozásában megjelent ötödik soralbumuk, a "Solemn" Where The Winds Meet című tételét, mely a legnyersebb blackened death durvulatként indul, hogy aztán a végére olyan magasztosan széppé és epikussá váljon, hogy a kezdésről teljesen el is feledkezünk.

A bő egyórás, kilenctételes korong nagyon tömör, súlyos és összetett muzsikát tartalmaz: mivel hat évet vártam a friss anyagukra, rá is vetettem magam a lemezre a mielőbbi kritikaírás szándékával, azonban azt vettem észre, hogy bizony emészteni kell az albumot. 

Pedig a norvégok még tovább is mentek a dallamosodás útján és tulajdonképpen semmiféle radikális változás nem észlelhető a zenéjükben. Minden itt van most is, ami miatt annyira magával ragadott a "Currents": friss, kortárs hangzás, eszement zeneiség és hangszeres teljesítmény, összeszedett megközelítés (azaz nem hallunk szingaléz nyenyerét és kortárs komolyzenei erőlködéseket, hanem minden tiszteletteljesen megmarad a metal berkein belül, elkerülve így a giccsessé válás veszélyét), ennek ellenére most jobban megküzdöttem a "Solemn" lemezzel.

Aztán rájöttem, hogy az én készülékemben van a hiba: az elmúlt két-három hónapban jóval kevesebb metalt hallgattam a szokásosnál. Egyrészt szükségem volt az átmeneti szünetre, mert ebben az őrült túltermelésben egész egyszerűen telítődtem a műfajjal, másrészt pedig másféle zenei területekre is benéztem (kortárs country, tradicionális latin zene), mert egyre inkább azt éreztem, hogy a metal jó ideje egy helyben topog és válik ezzel párhuzamosan unalmassá és lelketlenné. 

Így a "Solemn" koronggal történő barátkozásom hosszabbra nyúlt talán a kelleténél, de ezt én bizony egy percre sem bántam meg. Rendkívül változatos, kifinomult zene a norvégoké, olyannyira, hogy igazából ezt a muzsikát nem is szabadna nagyon variálni. Érzi ezt az In Vain is, mert a friss anyag tulajdonképpen a "Currents" folytatása: ugyanannyira sokrétű, számtalan felfedeznivaló megoldást tartalmazó lemez, telis-tele zseniális, kifejtős, átlagosan hétperces dalokkal, melyek mindegyike afféle minioperaként szolgálhat azok számára, akik rászánják az időt arra, hogy ténylegesen belemerüljenek ebbe a zenei varázslatba.

A "Solemn" tipikusan az az album, melyet felesleges kivesézni: aki lubickol az efféle progresszív extrém metalban, azt azonnal torkon ragadja és jó időre nem is engedi el. Tényleg van itt minden, mi szem-szájnak ingere: afféle metalesszencia ez (doom, black, death, dallamos súlyosság), mely egyetlen pillanatra sem válik unalmassá vagy befogadhatatlanná. Joggal fog helyet kapni év végi toplistánkon, ez már most borítékolható.  

10/10