Kevés ostobább címke létezik a rockszíntéren, mint az okkult rocké. Külön alstílusként definiálódik már egy ideje (kb. 5-6 éve), de igazából nem más ez, mint a kiadók, promóciós ügynökségek szokásos kreatív ötletrohama. Ha megnézzük az ide sorolt bandákat, a kapcsolódó blogokat, tulajdonképpen kiderül, hogy nagy általánosságban azok a csapatok tartoznak az okkult rock gyűjtőfogalom alá, melyek zenéjüket alapvetően az 1970-es évek hard rock esztétikája alapján írják és megjelenésükben, szövegvilágukban (sokszor erőltetett módon) a sátánizmussal, a sötét oldal preferálásával rokoníthatóak. A svéd Year Of The Goat, melynek második albumát július legvégén adta ki a Napalm Records, csont nélkül beleillik ebbe a dobozba, de szerencsénkre minőségi produkcióval álltak elő, habár nagyon is ismerős mindez már máshonnan.
Negyven év talán már elég ahhoz, hogy egy komplett rocktörténeti korszak és annak előadói kerüljenek a nemzedéki memóriavesztés állapotába. A mai tizenévesek számára a Blue Öyster Cult neve semmit sem mond és teljesen valószínűtlen, hogy csak úgy véletlenül beleakadjanak a zenéjükbe. Pedig a hetvenes években aranykorát megélő amerikai hard rock banda - hogy finoman fogalmazzunk - számos mostani csapatnak szolgál inspirációul, többek között a Year Of The Goat számára is. "Valahol valaki valamikor már mindent megírt, nem lehet újat kitalálni" - szól a jól ismert aforizma, mellyel nem is nagyon lehet vitatkozni. De azért legyünk legalább tisztában azzal, hogy ez az egyébként kiváló hard rock/blues rock/ősmetal muzsika honnan ered, mi volt az inspiráció.
Természetesen nem szolgai másolásról van szó a svéd brigád esetében: nagyon sok minden belefér még a muzsikájukba, többek között egy másik amerikai csapat, a Jefferson Starship komplett életműve is (elég ehhez meghallgatni a Vermin című, elképesztően jól sikerült szerzeményt), némi progresszív rock és eléggé meglepő módon a kétezres évek brit art-rock vonala is, különös tekintettel a Muse-témákra (Matthew Bellamy tényleg sok mindenkire hatással volt, ez most már kétségtelen), de ami a legérdekesebb, az a Suede-féle énekdallamok és ízek, manírok, pld. a World Of Wonders című nótában.
A Year Of The Goat egyik erőssége természetesen Thomas Sabbathi (azaz Thomas Eriksson) elképesztő hangi adottsága. Ő is azon énekesek közé tartozik, akik számára nem létezik lehetetlen: mindent képesek előadni és megtölteni valami olyan hitelességgel és egyediséggel, hogy még a legelcsépeltebb téma (ami szerencsére itt nem jellemző) is őszintének hat általa. A másik szempont a dallamérzék: a Year Of The Goat nagyon nagy hangsúlyt fektet arra, hogy komplett, önálló hangulattal rendelkező, egymástól élesen elkülönülő és egyből megragadó nótákat írjanak. Elég két meghallgatás és ha ránézünk a korong dallistájára, egyből beugranak a melódiák, a témák.
Érdekes, hogy a svéd zenekar nevéről, kinézetéről inkább a hetvenes évekbeli európai, azon belül is a brit metal/rock jutna eszünkbe, de legyen is bármennyi doom elem a zenéjükben, a teljesen egyértelműen megjelenő - jó értelemben vett - slágeresség miatt én sokkal inkább a fentebb említett amerikai brigádokra asszociáltam. Elég ehhez meghallgatni a The Sermon című tételt: ha ez nem sláger, akkor nem tudom, hogy mi lenne az.
De a lemez abszolút csúcspontja a bevezetővel együtt majd' tizenhárom perces nyitódal, az All He Has Read. Nagyon bátor dolog egy ilyen hosszú és összetett tétellel indítani egy lemezt, de itt bizony a helyén van a dolog. A nóta lassan építkezve vezet be bennünket a Year Of The Goat baljós világába, hogy aztán a negyedik percnél egy bitang riffel beinduljon minden és onnantól nincs megállás. Mindenképpen ki kell még emelni az ezt követő Pillars Of The South című számot, melyben a fentebb már említett Blue Öyster Cult-hatás egyértelmű, de tegyük ezen túl magunkat, mert a szám álomszerű, női kórussal megtámogatott refrénje igazi telitalálat.
Nos, ha nem ismerném a már hivatkozott zenekarok életművét, akkor revelációként hatna rám a Year Of The Goat második soralbuma. De így is egy rendkívül erős, hangulatos és egyben slágeres, magával ragadó lemezt kaptunk a svédektől. Csak ezt az okkult-dolgot tudnám feledni.
9/10
