Az, hogy az idők folyamán kultikussá váltak az olyan doom metal csapatok, mint a The Obsessed, a Pentagram vagy a Trouble, nem csak és kizárólag a kiválóságuk szavatolta, hanem az a tény is, hogy az indulásukkor, de még a pályafutásuk első évtizedében sem voltak túl sokan az ilyen jellegű formációk. Mostanában már esélye sincs egy újabb doombandának ilyen státusba kerülni, aminek az egyik oka például az, hogy több zenekar van, mint amennyi rajongó.
Szóval nem kell csodálkozni azon, hogy egy stílusteremtő formáció kultikussá válik, de egyébként sem jelent sokkal többet ez a rockszíntéren egy-két vállveregetésnél, a megélhetéshez, kiegyensúlyozott egzisztenciához kevéske. Az 1980-ban indult Maryland állambeli The Obsessed is azon csapatok egyike, melyekre rengetegen hivatkoztak már az idők folyamán, mégsem sikerült kikandikálniuk az underground címke alól (a kilencvenes évekbeli Sonys szerződést inkább hagyjuk).
A Scott "Wino" Weinrich énekes-gitáros vezette csapat több mint negyven év alatt mindössze öt nagylemezt adott ki, igaz, ez a négy évtized többszöri leállást is magában foglalt. A legutolsó albumuk idén február 16-án jelent meg "Gilded Sorrow" címmel a Ripple Music gondozásában. Wino mellett Brian Costantino dobos, Chris Angleberger basszer és Jason Taylor gitáros állomásozik, szóval a 2017-es "Sacred" albumos felállásból már csak Brian van itt.
És mit kapunk hét év után Winoéktól? Az outró-szerű zárással együtt nyolc új dalt, plusz egy régebbi nótát új köntösben. Azt, hogy ez elég-e vagy inkább kevés, mindenki maga döntse el, én egyszerűen csak örülök, hogy van. Wino énekhangja, riffjei olyannyira védjegyszerűek, hogy amikor megszólal az album nyitótétele, a Daughter Of An Echo, akkor elégedetten dőlünk hátra, hogy igen, ez tipikus Wino. Szóval nem árulnak zsákbamacskát, nem akarnak másnak látszani, mint amik.
A Daughter Of An Echo erőteljes, de egyben fifikás riffje kellőképpen felfűti a hangulatot, melyet az It's Not OK követ szintén egy markáns Wino-riffel a középpontban. Ha egy kicsit félreteszem a rajongó énemet és kritikusként szemlézem a dolgokat, akkor Winot pocsék énekesként kellene, hogy minősítsem. Nem tud énekelni, na. Gitározni viszont annál inkább, de ezt sem kimondottan a technikai tudására értem. Neki van stílusa; saját és nem másolt.
Mire megérkezik a Realize A Dream, már olyan emelkedett hangulatba kerülünk, hogy szinte együtt hullámzunk Winoékkal a doom metal tajtékzó habjain. A címadó nóta belassultabb vizekre evez, komorabb atmoszférába burkolva. Ezt a vonalat viszi tovább az őserejű riffel támadó Stoned Back To The Bomb Age is, de a Wellspring sem éppen egy habkönnyű darab.
A Jailine lazább hangvételű szerzemény, kicsit a banda korábbi, punkosabb nótáira hajaz. A Yen Sleep nem új szám, hanem újra felvett darab, az itteni szerepeltetésének miértjéről nincs semmilyen információ a birtokomban. A korongot a rövidke instrumentális Lucky Free Nice Machine zárja.
A durván harminchét perces "Gilded Sorrow" tipikus The Obsessed-lemez, nem több, nem kevesebb. Jó lett, mint minden, amit eddig kiadtak. Lehet élni nélküle? Simán. Szegényebb lenne a világ a The Obsessed nélkül? Határozottan.
9,5/10
