Soulfly, Cavalera Conspiracy, Killer Be Killed: három bandában nyomja Max Cavalera az ipart, szakmányban adja ki a lemezeket, ráadásul a Soulfly és a Cavalera Conspiracy stúdióban aktív tagsága majdnem azonos. Családi vállalkozásként működteti immár legfontosabb csapatát, a Soulflyt: miután Tony Campos a lemezfelvételek után meglépett, hogy csatlakozzon az éppen egy király albumot kiadó Fear Factoryhoz, másik fia, Igor érkezett a basszusgitáros posztjára a dobokat már 2012 óta a brigádban püfölő bátyja, Zyon mellé. A megjelenése óta annyi rossz kritikát olvastam az albumról, valamint a lemezeladások sem jeleztek valami kirobbanó sikert, hogy tényleg kíváncsian ültem le a hallgatásához.
A Soulfly még 1997-ben alakult, a Sepulturaból frissen, dühösen és éhesen távozó Max Cavalera új zenekaraként. Gyakorlatilag a legendás frontember anyabandájának utolsó albuma, a "Roots" zenei vonalát vitte tovább: nu-metal törzsi ritmusokkal. És bár azóta sok víz lefolyt az Amazonas folyón és a Soulfly teljesen eltávolodott már a nu-metal színtértől, hiszen manapság már inkább death/thrash/groove metal vonalon mozog, de az a fajta egyszerűségre való törekvés, mely Cavalera világát jellemzi, bőven megmaradt.
Szimbolikus, ahogy Cavalera a hathúros gitárját négyhúrosra (hogy úgy mondjuk) egyszerűsítette (magyarán leszedett róla két húrt), hiszen minek fityegjen ott feleslegesen az a kettő, ha sohasem játszik azokon. Ez tökéletesen megvilágítja a brazil frontember elmúlt húsz évben követett művészi esztétikáját: a fenébe a bonyolultsággal, minél egyszerűbb, döngölőbb gitárriffekkel, szinte a végletekig lecsontozott témákkal kell előállni, az énekdallamokat (khm..) ezekhez igazítani. A húzás a lényeg, nem pedig az intellektuális tartalom.
Ez a fajta zenei megközelítés nagyon közel áll a rock 'n' roll, de még inkább a hardcore punk felfogásához. Azonban a Soulfly tagságában egy bizonyos Marc Rizzo nevű gitáros-zseni is megtalálható, aki elképesztő témákat és dallamokat pakol rá a Cavalera-alapokra, így mindig van valami csavar a lemezeken.
A kommunizmus ideológiai alapját képező vulgármarxizmus egyik aranyköpése volt, hogy a mennyiség idővel átcsap minőségbe. Az érték valóban keletkezhet így is, bár a marxisták ezt kizárólagosan értelmezték: leegyszerűsítve csak a munka (az ismételt, lassan szakértelemmé váló munka) lehet az érték forrása. Természetesen elég könnyű belátni, hogy ez nincs mindig így, mert ha valakit az adottságai csak fekália-előállításra predesztinálnak, csinálhatja azt az idők végezetéig, abból mindig csak fekália kerekedik ki.
Szerencsére Max Cavalera a metal egyik állócsillaga immár harminc éve: kevés befolyásosabb szereplője volt/van a műfajnak, töretlen hite és őszinte rajongása a metal iránt rettentő szimpatikus. Sokan kritizálják amiatt, hogy aprópénzre váltja tehetségét és elvész a rengeteg zenekarban, projektben, melyet hihetetlen energiával valósít meg, évente akár többet. Nos, ez volt a recenziók mélyén meghúzódó ellenérzések alapja az "Archangel" esetében is.
A Soulfly tizedik, a Nuclear Blast gondozásában augusztus 14-én kiadott stúdióalbumának átfogó alaptémája az Ószövetség. A Bibliából jól ismert történetek kerülnek itt elő, és mivel ezek nem igazán gyermekmesékbe valóak, tökéletesen illenek a zenekar világába. Nagyon súlyos szövegek sorjáznak a korongon: itt nem valami spirituális, ezoterikus maszlagra kell gondolni, hanem bizony az Ótestamentum bosszúálló, szigorú Istene lép elő, hogy választott népének bűneit megtorolja és gyökeresen kiirtsa.
A lemezt indító We Sold Our Souls To Metal és a címadó Archangel messze a legjobb tételek. A sorban következő két nóta, a Sodomites (melyben a Nails frontembere, Todd Jones vendégszerepel) és az Ishtar Rising is nagyon üt. A recept a fentiek szerint alakul: betonegyszerű, horzsoló ütemek és riffek, melyekre Cavalera üvölti szövegeit, de aztán érkezik Marc Rizzo és dallamaival képes teljesen más hangulatokat becsempészni a dalokba. A Live Life Hard című szerzemény - mely egyébként kiváló is lehetne - a lemez egyik mélypontja, bár ez csak áttételesen Cavalera hibája: a vendégénekes Matt Young a King Parrot nevű ausztrál zenekarból és amit ez a fiatalember művel a dal első részében anyacsapatának nevéhez méltóan (Papagájkirály), az bizony kimeríti a művészi zaklatás, közbotrányokozás és halmozott színvonalsüllyesztés büntetőjogi tényállását. Olyan hihetetlenül debil és infantilis fejhangon üvölti-nyávogja-süvölti a szöveget, hogy hangosan felröhögtem a hallgatása közben. Pedig a dal nem lenne rossz, de olyan nevetséges az egész és olyan szinten kilóg a teljes korong hangulatából, ami döbbenetes.
Igazából innen, az album közepétől már nehéz kiemelni külön dalokat: egységes, fenyegető hangulatú, de elég nehezen megkülönböztethető tételek sorjáznak elő. Egyébként az "Archangel" mindenképpen egész albumként hallgattatja magát: a kórusok, az őrült gitártémák olyan vészjósló atmoszférát teremtenek, melyet folyamatában, a kibontakozás során lehet értékelni. A Betlehem's Blood hangszerelése érdekes még: a trombita-betétek, és Marc Rizzo gitárja ismét érdemben tesz hozzá az amúgy önmagában kicsit céltalan darálásnak tűnő dalhoz.
Én tehát összességében nem éreztem színvonalcsökkenést a Soulfly új albuma kapcsán: egyszerű, brutális groove/thrash anyag ez, igazi Cavalera-produkció, Rizzo mester zseniális gitárjátékával, amit nem lehet elégszer kiemelni. Aki eddig is imádta a brazil frontember dolgait, annál kizárt a csalódás, egyébként pedig egy igen érdekes hangulatú nótákkal teli album az "Archangel". Mivel rövid a korong (36 perc a tíz tétel), javasolt a többszöri újrahallgatása, mert tényleg csak egyben hat.
8/10
