A Hand Of Juno nem bízta a véletlenre a debütalbuma reklámozását és beharangozását. A tíz tételből álló lemez hat dalát már előre kihozták, szóval aki nyomon követte a csapat sorsát, az már tudja, mire számíthat, de érdekességekből így sincs hiány.
Az olaszországi Hand Of Juno 2021-ben alakult. Kezdetben Melissa Bruschi (ének), Helly Elisa Montin (dobok) és Alice Lane Pandini (gitár, aki az Infected Rain sorait is erősíti) trió alkotta a legénységet, de mire megszületett a teljes lemez, Alice helyére Francesca Mancini (gitár) és Marco Valerio (basszusgitár) érkezett. A zenekar stílusát tekintve (ha nagyvonalakban szeretnénk jellemezni) modern indusztriális metalt játszik, masszív elektronikával megfűszerezve. Ez az elegy annyira markáns, hogy néha előbb tűnik pop vagy techno zenének a végeredmény, de ez semmit nem von le a "Psychotic Banana" érdemeiből, sőt ettől lesz igazán vonzó.
A debütáló lemez tíz nótája valamivel több, mint félóra játékidőt biztosít, így viszonylag rövidnek mondható anyag született, de ez nem megy a tartalom rovására. A nyitó Pray Or Die talán a legközépszerűbb dal az egész albumon, többszöri meghallgatásra sem tudtam vele megbarátkozni, de innentől csak felfelé ível a nívó. A We’ve Built The Line – Right Now – Destroy The Line hármast hozták ki legelőször kislemezen, így bőven volt időm őket hallgatni, kiismerni. Már akkor is jó dalok voltak, de a lemezen igazán kiemelkedő helyet töltenek be. Talán a Right Now volt az egyedüli ezek közül, amelyik nem ütött be elsőre, de szép lassan kibontakozott és abszolút favorit lett.
A Not A Game félig olasz nyelven íródott és olyan refrénnel bír, amelyet bármelyik slágernóta megirigyelne. A The One az eddigiek fényében nem hoz be új dolgot, de jól összerakott darab, szépen beleillik a lemez egészébe. A címadóba viszont annál több dolgot pakoltak bele: dob-basszus játékot, Björk-szerű éneklést, punkos ritmikákat, laza és megőrülős részeket. Igazán nem rossz tétel, de számomra vannak jobbak is az albumon, így nem értem, mért pont ez lett az albumcím, de az tény, hogy ebben van a legtöbb kísérletezés.
A Poline és a Huge My Death mindenképp a Hand Of Juno sötét oldalát képviselik. Akadnak itt torzított drum & bass elemek, igazi ipari metalos zakatolás, hörgés és minden, mi jó. A záró The End visszavesz a tempóból és újra előkerülnek a lágyabb, éneklősebb részek, szép zongorabetét kíséretével. Olyan igazi utolsó dal feelingje van.
Azt hiszem, sok zenekart fel lehetne sorolni, akik hatást gyakoroltak a Hand of Juno zenei világára, legyen az metal, pop, vagy az elektronikus zene valamelyik válfajának képviselői. Ez a zenei atmoszféra, melyet a brigád képvisel, egyáltalán nem csapongó, hanem tökéletesen összeáll egy masszív zenei élménnyé. A legszebb az egészben, hogy olyan lágyan olvadnak egybe a stílushatárok, hogy tényleg fölösleges arról beszélni, hogy melyik skatulyába rakjuk őket. Amennyiben így folytatják, könnyen megvan az esélyük, arra, hogy mély nyomot hagyjanak maguk után és mikor meghallunk valami hasonlót, arra mondhatjuk, mint a nagyokra, hogy „ez olyan Hand Of Junos”.
A "Psychotic Banana" üde színfolt a kortárs zenei mezőnyben, egyszerre szép és brutális, nyers és kidolgozott. Változatos zenei utazás, melyet öröm bebarangolni. Dalai meg egymásra kontrázgatnak, hogy melyik is a jobb. Hiába nem tökéletes minden lépcsőfok, a zenei élmény kárpótol mindenért. Az album november 8-án jelent meg az Out Of Line Music gondozásában.
9/10
