A tizedik albumához érkezett a svéd viking metal csapat, az Amon Amarth, mely a skandináv/ógermán hősi eposzokra épülő szövegekkel teletűzdelt dallamos death metal egyeduralkodója már egy jó ideje. A banda súlyát szépen jelzi, hogy a Metal Blade csak Amerikában áll a "Jomsviking" című korong mögött, Európában a Sony Music dolgozik a március 25-én érkező kiadvány sikerén. Több szempontból is vízválasztó a lemez a svédek számára: fősodorbeli áttörésre gondolom ők sem számítanak, de a legfelső ligába lépéshez minden reményük megvan.
Ha egy csapat már huszonöt éve a színtéren dolgozik tíz albummal a háta mögött és mindvégig sziklaszilárdan kitartott a maga választotta csapásirány (esetünkben a dallamos death/viking metal) mellett, akkor bizony egy kicsit bele is kényelmesedhet a pozíciójába. Ilyenkor kezdjük az érezni, hogy mintha ezt vagy azt a nótájukat már hallottuk volna, talán nem is egyszer, szinte már előre kitaláljuk egy-egy dal zenei fordulatát. Nos, ekkor jön el az ideje, hogy az adott banda egy kicsit megrázza magát, új vért csöpögtessen a túlságosan is kiszámítható gépezetbe és csavarjon egyet a dolgokon.
Az Amon Amarth muzsikájára sosem volt jellemző a progresszió, a mindenáron, akár erőszakolt módon is újítani vágyás, hogy finoman fogalmazzunk. Mindig is azt a kegyetlenül húzós, lehengerlő, de a dallamokat is ismerő death metalt nyomták, mely szinte kizárólagosan az európai, ezen belül is a skandináv csapatok igazi felségterülete: Johann Hegg személyében pedig a szcéna legkirályabb frontemberét tisztelhetjük, mind vokális teljesítménye, mind pedig megjelenése, kiállása okán.
A három évvel ezelőtti "Deceiver Of The Gods" mutatott először olyan jeleket, mintha a svédek éreznék a változtatás szükségességét: itt jelentek meg hangsúlyosan a hagyományos heavy/power elemek a zenéjükben, természetesen a gitárdallamok tekintetében, mert Hegg hörgése, agresszivitása cseppet sem változott, mivel mindig is ez jelentette az Amon Amarth védjegyét. Most pedig eljött az ideje ismét valami újnak.
Ha egy zenekar (ráadásul a metal műfajon belül) újítani akar, alapvetően nem sok választási lehetősége marad. Lássuk csak: szimfonikus, nagyzenekari átirat és lemezfelvétel (turné nem, mert rohadt drága lenne a komplett cucc utaztatása), unplugged, azaz akusztikus turné (hát, ez a svédek esetében azért elég érdekes lenne), végül marad a jól bevált, és a hetvenes évekből megörökölt konceptalbum (melyet lehet bővíteni a későbbi siker esetén filmmel, könyvvel, musicallel, balett- és bábjáték átirattal, lásd a friss Dream Theater korongját itt, mely kifejezetten ezzel a céllal íródott).
Természetesen az Amon Amarth kizárásos alapon az utóbbi mellett döntött, a viking tematika teljes meghagyásával. Komplett történetet mesélnek el, melynek veleje az, hogy egy fiatal viking harcos, kinek szerelmét máshoz adják feleségül, dühében véletlenül megöl valakit, mire elindul kálváriája. Menekülni kényszerül, de bosszút esküszik és vendettája egészen saját haláláig tart.
Én ilyenkor mindig egy kicsit a fejemet vakarom, mert ha egy konceptalbum esetén a sztori sablonos és érdektelen (és általában az szokott lenni, mert nem profi írók írják, hanem zenészek), a muzsika pedig csak a filmzenéje az ostobácska történetnek, akkor bizony az egész mutatvány egy perc alatt összedőlhet, mint ahogy az a fenti amerikai prog-metal csapatnál igen szépen és látványosan meg is történt. Egy konceptalbumot ismerek, melynél a mondanivaló, a háttérvilág pontosan ugyanolyan zseniális, mint a zene maga, ez pedig a Pink Floyd "The Wall" című örökbecsű opusza.
Nos, a svédek esetében én csak a zenét, azaz a tizenegy tételes, ötvenkét perces lemezt hallgattam végig, a szöveget és a sztorit nem tanulmányoztam, de azt kell, hogy mondjam: a dalok hibátlanok. Hegg újra fantasztikusan teljesít, a riffek keményen hasítanak, a dallamok fülbemászóak (a Wanderer és a The Way Of The Vikings évek óta messze a legjobb Amon Amarth nóták, egyszerűen zseniálisak), sőt, a One Thousand Burning Arrrows képében még egy szinte eposzi, progresszív-szomorkás tételt is kapunk, amolyan Amorphis módra.
Ha pedig igazi, a korai évekre jellemző aprításra vagyunk, ott van nekünk a Vengeance Is My Name zakatolása, az A Dream That Cannot Be című számban pedig Doro vendégszerepel, itt csendül fel az egyetlen tiszta ének az egész lemezen és tényleg hatásos módon: Hegg és Doro duója egyáltalán nem a szokásos "szépség és szörnyeteg" alapsémára épül, mivel a német énekesnő hangja korántsem mondható Disney-musical kompatibilisnek. Tulajdonképpen a zene terén semmi nem változott jelentős mértékben: a korábbi korongon megkezdett úton járnak, csak éppen a dalszerzés színvonala lépett egy szinttel feljebb.
Két dolog zavart csak az album kapcsán. Az egyik a hangzás: Andy Sneap sztárproducer immár második alkalommal dolgozik együtt a svédekkel a legutóbbi albumot követően és nekem ez a steril, digitálisan polírozott produkció teljesen távol áll az Amon Amarth lényegétől. Rengeteget levesz a csapat éléből, agressziójából (gondolom, a szándékolt cél is ez lehetett a minél szélesebb befogadhatóság érdekében) és stílusidegen is számomra a dolog. A második észrevételem pedig annak a veszélye, hogy a svédek - ha nem vigyáznak - pár lemezzel később a folk/vendéglátós viking mezőnyben találhatják magukat: a Raise Your Horns gyanúsan közel jár ehhez az aknamezőhöz és én rendkívül sajnálnám, ha így váltanának stílust.
9/10
