Egy zenekar életében negyven év az negyven év: egyrészt elképesztő pályaív, rengeteg albummal és megszámlálhatatlan koncerttel, másrészt a rajongótábor felől érkező hatalmas elvárásokkal, igényekkel, azonnali, túltolt reakciókkal. A progresszív metal 1985-ben elindult intézménye, a Dream Theater már jó tizenvalahány éve, a kétezres évek vége felé túljutott karrierjének zenitjén, így a február 7-én megjelent "Parasomnia" album kapcsán a várakozásaim meglehetősen mérsékeltek voltak.
Az elmúlt bő másfél évtized együttesbéli drámáit mindenki jól ismeri, aki akárcsak kicsit is követi a metal küzdelmes mindennapjait: az alapító dobos-mindenes-zeneszerző Mike Portnoy 2010-ben megunta a taposómalmot, bő ötéves pihenőidőt javasolt a kreatív feltöltekezésre, de a csapat akkorra már olajozott pénztermelő gépezetként működött, így Petrucci és társai nem igazán díjazták az ötletet. Valóságshow-dokumentumfilmben örökítették meg az utódkeresést, melynek eredményeképpen Mike Mangini lett a zenekar új ütőse.
Vele aztán öt stúdióalbum készült, köztük bőven akadt átlagos, de megdöbbentően elbaltázott és gyakorlatilag hallgathatatlan is ("The Astonishing", helló!). Az utolsó két korong bőven hozta a szokásos DT-színvonalat, de kétségtelen, hogy az izgalomfaktor már rég kiveszett az együttesből, gyakorlatilag tisztességes iparosmunka mindkettő, pár kiemelkedő pillanattal (e lemezek kritikája ITT, ITT és ITT olvasható).
Éppen ezért robbant nagyot, amikor 2023 októberében a Dream Theater bejelentette, hogy Mike Mangini távozik és visszatér Mike Portnoy. Természetesen a rosszindulatúbb érdeklődők már akkor pedzegették, hogy ennek biztosan köze van a bandát övező csökkenő érdeklődéshez, a közeledő 40. évfordulós megaturnéhoz, illetve az így keletkező sajtófelhajtáshoz.
Van ebben igazság, kétségtelen, de az is egyértelmű, hogy Portnoy nem pusztán a DT eredeti dobosa, hanem egész egyszerűen egy szerethető metalarc, egy igazi figura, akiért lelkesednek a rajongók. Mangini pedig, lett légyen bármilyen kiváló zenész is, egész egyszerűen nem hozta ezt a karaktert.
Az új-régi felállással készülő korong persze óriási érdeklődéssel és elvárásokkal találkozott: az elkötelezett rajongók egy újabb "Images - Awake" szintű mesterművet vártak, azonban én már megelégedtem volna egy "Black Clouds - Systematic Chaos" korszakbeli anyaggal is (te jó Isten, de mennyire!). A vicc az, hogy egyik félnek sem lett igaza: ha figyelmesen végighallgatjuk a lemezt, olyan irdatlan nagy különbséget nem észlelünk a Mangini-korszak végének jobb cuccaihoz képest.
Persze itt vannak Portoy védjegyszerű filljei, apró finomságai, az elmúlt két évtizedben sokak nemtetszését kiváltó Jordan Rudess billentyűs is visszafogta a musicales/ragtime-jellegű agymenéseit és túltolt manírjait, James LaBrie énekes pedig (ki tudja, mennyire köszönhetően a stúdiós varázslásnak) rácáfolt az utóbbi időben egészen ijesztő színpadi teljesítményére és korrekten hozza a főképp középregiszteres fekvését, mellőzve a már kevésbé lenyűgöző sikításszerű magasait.
Az anyag ismét a csapat saját stúdiójában készült, remekül, arányosan, dinamikusan szól, de ez már alapelvárás a bandával szemben. A fentiek alapján tehát minden adott volt ahhoz, hogy valami varázslatos szülessen megint az amerikaiak boszorkánykonyhájában, ám mégsem ez történt.
Nem kell nagy megfejtésekre gondolni: egész egyszerűen arról van szó, hogy érzésem szerint a DT, ha akarná, sem tudná már megismételni a '90-es évek első felének színvonalát. A DNS-ükbe égett minden panel, minden megoldás, a bevezetőben említett negyven év pedig e téren is megtette hatását: afféle öncenzúraként alakult ki bennük automatikusan az, hogy mi fér még bele a hangzásukba és mi nem. Lehet, hogy tudatos a megközelítés, lehet, hogy inkább tudatalatti: de miért is akarnának a hatvan felé közeledve rácáfolni a rajongói elvárásokra?
Minden itt van, ami miatt lehet szeretni az amerikaiakat: Petrucci kidolgozott szólói, a kétezres évek keményebb dolgait visszaidéző sötétebb, metalosabb megoldások, a kifejezetten hangulatos ballada is tiszteletét teszi (Bend The Clock), csak éppen a váratlanság, a meglepetés tüntet látványos módon a hiányával.
A "Parasomnia" semmi olyasmit nem tartalmaz, amit már ne hallhattunk volna a DT előző tizenöt lemezén: Portnoy visszatérése kétségtelenül koncentráltabbá és kihegyezetté tette a nótákat, de olyan óriási színvonalbeli különbséget nem érzek például a 2021-es "A View from the Top of the World" anyaghoz képest. A friss korong nagyon is rendben van: az amerikaiak, ha akarnának, sem tudnának igazán rossz albumot készíteni (a "The Astonishing" kivételével, természetesen).
Szóval ismét kaptunk egy kiemelkedő prog-metal lemezt egy legendás csapattól, de aki fokozott elvárásokkal ül neki a meghallgatásának, az talán csalódni fog. Mindenki más elégedett lesz. Én is.
9/10
