A különböző válogatás- és koncertlemezeket is beleszámítva az idei lemez már a 32. EDDA album. Bődületes szám ez, harmincöt év termése, folyamatos és kitartó munkáról, továbbá elkerülhetetlen hullámvölgyekkel teli, de gyakorlatilag töretlen népszerűségről árulkodik. Nincs mese, az EDDA az egyetlen veterán banda a magyar rockzene klasszikus fénykorából, amelyik körülbelül 25-30 éve szinte változatlan felállással és a rajongótábor számára ma is releváns módon működik és alkot.
A kora '90-es évekig az EDDA volt Magyarországon a fősodorbeli rockzenekar. Olyan albumokat tettek le az asztalra (EDDA 1, 2, 6, 7, 8 ,10), melyeket ma is szívesen hallgat minden rockzeneszerető ember, kortól függetlenül. Olyan slágereik vannak, melyek szinte beleégtek a magyar zenei köztudatba, és melyeket azok is teli torokból üvöltenek egy bulin, akik pedig már régen maguk mögött hagyták a rockzenét. Népszerűségüket a választott stílusukban senki sem veszélyeztette 1992-93-ig, de aztán - hogy egy ma annyira divatos kifejezéssel éljek - a zenehallgatási szokások megváltozásával, illetve a rock/metal zene általános visszaszorulásával megroppant ez az addig nyílegyenes ív. Pedig a csapat ugyanolyan szorgalmasan teszi a dolgát azóta is, mint korábban.
A pár napja kijött kislemez, az Állj mellém! túlzás nélkül a lemez legjobb nótája, nagyon tudatos döntés, hogy ez a felvezető dal. Fogós, rendkívül slágeres, igazi együtt éneklős tétel, minden bizonnyal a koncertek egyik húzószáma lesz. Érezhette ezt a csapat is, mert profi klipet készítettek hozzá és csak remélni tudom, hogy bekerül a rockzenét szinte teljesen negligáló magyar kereskedelmi rádióadók kínálatába is, bár ez talán legkevésbé magán a csapaton múlik sajnos. Az Állj mellém! a klasszikus EDDA-dalok hagyományát követi, simán felférne a fentebb pozitív példaként említett lemezeik bármelyikére.
A másik kiemelkedő szerzemény A kinti meló. Kérem szépen, mondjon már valaki még egy olyan magyar zenekart, amelyik egy mai, magyar, szinte mindenkit érintő dologról olyan magától értetődő természetességgel és módon, pátosz nélkül tud dalt írni, mint az EDDA. Ez egyébként mindig jellemző volt a zenekarra: a bulis, szerelmes dalaik csak a kisebb részét tették ki a releváns problémákra kihegyezett nóták mellett. Ezt a vonalat viszi tovább még a Szükség van a hősökre?! slágeressége és emellett tényleg elgondolkodtató szövege.
Az album hallgatása során ismét elcsodálkoztam, hogy Pataky Attila hangja a legkevésbé sem kopott meg az elmúlt évtizedek során. Ez rendkívül ritka adottság, nem akarok most magyar pályatársakat felsorolni, akik kevésbé szerencsések, elég ha mondjuk Axl Rose nevét hozom fel, aki pedig egy jó tízessel fiatalabb is Patakynál és hát elég nehéz értékelni a mai koncertteljesítményét. A zenekar hangszeresei pedig vérprofik, ez sosem volt kérdéses. Önmagában Alapi István szólói miatt érdemes végighallgatni az albumot, mert azok még a kevésbé sikerült szerzeményeknek is húzást adnak.
Ismert, kellő sajtónyilvánosságot kapott már Pataky Attila politikai és világnézete, illetve ezoterikus szemlélete, sokszor és szívesen nyilvánul meg erről a legkülönbözőbb fórumokon. Ez természetesen az új albumon is kitapintható, már címében, illetve több dal szövegében is. Ha valaki ennyire tudatosan vállalja fel önmagát, akkor tudatában van annak, hogy véleményével sok korábbi rajongót elidegeníthet magától. Az EDDA szerintem ezen már túl van, mai rajongóik - tehát a lemezvásárlók és a folyamatosan koncertre járók - minden bizonnyal felvállalják kedvenc zenekaruk mondanivalóját.
Érdekes, hogy én pont azokat a számokat tartom kevésbé sikerültnek a lemezen, melyekben pedig az EDDA a legegyértelműbben fogalmazza meg gondolatait. Nekem ezek túlságosan didaktikusak, szájbarágósak, talán túlságosan pátosszal teliek is és mintha az előre megírt szövegre, üzenetre húztak volna rá dallamot, mintha a zene csak másodlagos fontosságú lenne. Ilyen számnak tartom a címadó A Sólyom Népe, az Ez a föld a miénk, illetve a Kozmikus magány tételeket. Amikor földhözragadtabb, a mindennapi tapasztalatokhoz közelebb álló, ezért görcsmentesebb a téma, akkor gond nélkül gördülnek elő a fogós szerzemények, erre kiváló példa még a Durva nehéz, illetve a legsodróbb szám a lemezen, a Minden rendben (itt a dal első pár sorában Pataky Attila megvillantja azért az öniróniáját is, ami kifejezetten szórakoztató és üdvözlendő). Sajnos a lemez végén található Erdély felé tétel mind hangulatilag, mind pedig minőségében kilóg a lemezről, ezt talán egy különleges kiadványra tartalékolhatták volna.
Az együttes a promóciós interjúkon és a sajtótájékoztatón karcos, harapós lemeznek festette le az új korongot és ez tökéletesen igaz. Elmondták azt is, hogy ez pályafutásuk egyik legjobb albuma. Nos, ezzel nem értek egyet, de az biztos, hogy az elmúlt húsz év legerősebb EDDA lemeze érkezett most meg és ez nagyon komoly fegyvertény: nem sok 40 éves zenekar tudja karrierjük e pontján ezt elmondani magáról.
8,5/10
