12 év. Ennyi ideje vártunk a Wintersun időközben kultikussá vált "Time I" lemezének a folytatására. De mit is jelent ez a 12 esztendő? Ezidő alatt egy gyerek megszületik, letudja a komplett óvodát, és már iskolaszinten is meglehetősen előrehaladott állapotba kerül. Én ezidő alatt leérettségiztem, és már lassan egy évtizede dolgozom főállásban. Optimális esetben ennyi idő alatt a nulláról felépül egy párkapcsolat, házasság köttetik, esetleg már egy gyerek is képbe kerül.
Na most, ennyi ideig vártak a - felfoghatatlanul - lojális fanok pusztán egy, nagyjából ötvenperces albumra. Én magam nem vagyok elkötelezett rajongó, nagyon tetszik, amit a Wintersun csinál, előző lemezük, a "The Forest Seasons" kifejezetten bejött már anno is (cikk ITT), ami ugye 2017-ben jött ki, "Time II" helyett, viszont még én is követtem ennek a lemeznek az elkészültét. Majdnem minden posztot láttam, az összes ígéretet, minden szerverparkot, melyet Jari csak azért húzott fel, hogy ez a lemez megszülessen. Tehát volt itt minden, rengeteg beleölt idő, pénz, munka, türelem, de vajon megérte? Megérte több mint egy évtizedet várni erre a lemezre? Vajon új vallást alapítunk ennek a korongnak az istenítésével? Elhozza a világbékét? Megszünteti az éhezést? Jobban fog telni tőle életem összes hátralévő hétfője? Lássuk!
A válasz egyértelműen....nem. De már most elébe mennék annak, hogy azt gondoljátok, hogy én most csak a lehúzás végett vagyok itt. Ez a lemez tök jó, több mint tök jó. De engedjétek meg, hogy kifejtsem. Aki hallotta az első részt még 2012-ből, az tudja, hogy a "Time" lemezeknek alapvetően egyfajta fantasy-s, távol-keleti érzést próbálnak sugározni magukból. Ez már a vizualitásból is egyértelmű. Ez itt is megvan, de valahogy sokkal inkább takarékon mozog ez a vonal, mint az elsőnél. Talán az intróként is szolgáló nyitótétel, a Fields Of Sorrow az, amiben ez a hangulat a legerősebb.
Gondolom, azzal nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy ezen a lemezen főleg a hosszabb dalok dominálnak. Összesen hat tétel az egész korong, többségében tíz percet meghaladó dalokkal, illetve két instrumentális dallal (ezek a rövidebbek). Aki a "The Forest Seasons" változatosságára számít, az elég nagyot fog csalódni. A "Time" lemezek nagyon homogén, konzisztens albumok. Tulajdonképpen ez az anyag is az elején felvesz egy hangulatot és egy nézőpontot, és az ki is tart a végéig. Szó se róla, itt-ott néha megy a kavarás, hol kis black metallal, hol klasszikus rockkal, most meg néha modernebb metallal is. Viszont ettől függetlenül nagyon egységes az összkép.
A lemez egyértelmű csúcspontja a záró, majdnem 14 perces Silver Leaves. Egyfelől a valaha írt legjobb Wintersun-dal, másfelől meg olyan remek hangulattal megáldott, összetett érzelmi utazás, amit nagyon ritkán találok.
Beszéljünk kicsit az egésznek az Achilles-ínjáról, azaz a hangzásról. Nem reménytelenül rossz a megszólalás, de egész egyszerűen képtelen visszaigazolni azt a mennyiségű időt és technológiát, melyet rászántak erre a lemezre. Érzésre az első ("Wintersun" - 2004) és a második ("Time I" - 2012) lemez között van valahol félúton. Ez persze nem feltétlenül rossz, de én nem sokkal ezelőtt tettem le az új Fleshgod Apocalypse-lemezt, ami fele ennyi ideig sem készült, mégis háromszor olyan jól szól.
A másik problémám, hogy a lemez promóciója az égvilágon mindenről szólt, csak az albumról nem. Amikor meg mégis, akkor a különböző kiadások reklámozása volt a cél vagy az úgy nevezett Legendary Early Demos-ról mutattak egy-két dalt. Én elhiszem, hogy tizenkét év után pofátlanság lenne a rajongók felé egy sima cd/vinyl-kiadással házalni mindenféle extra nélkül, de egészen a pormóciós példány megérkeztéig nagyjából fogalmam sem volt, hogy mégis mit kéne várnom ettől a lemeztől.
Valószínűleg ha eddig eljutottál, akkor nagyon úgy tűnhet, hogy alapvetően utáltam ezt a lemezt. Ez azonban egyáltalán nem igaz, kimondottan tetszett, amit hallok. A dalok nagyon jól ki vannak találva, Jari még mindig veszett jó énekes, és az egész koncepcióban rengeteg potenciál van, amit ki is használ elejétől a végéig. Egyszerűen csak nem érzem sem indokoltnak, sem igazoltnak, hogy majdnem egy örökkévalóságot kellett várni erre az albumra. Ha ez így, ugyanebben a formában mondjuk két, esetleg három évvel az első rész után jelent volna meg, akkor egyetlen rossz szavam nem lenne. Nem érzem magam átverve, inkább, csak az előre beígért kirobbanó katarzis maradt el nálam, miután lepörgött ez a nem egész ötven perc.
Ha nagyon őszintén szeretném leírni, hogy mizu, akkor azt mondanám, hogy ez kifejezetten a rajongóknak készült, és csak minimálisan volt szándék az új hallgatók megmozgatása. Aki napi, vagy akárcsak heti szinten hallgatja a "Time I" albumot, az menthetetlenül bele fog szeretni ebbe a lemezbe, és ez így van rendjén. A feladatát maximálisan ellátja a "Time II", és talán ez a legfontosabb. Nem tartom valószínűnek, hogy erre is ugyanúgy fogunk emlékezni újabb 12 év múlva, mint az első felvonásra, de jobb ha ezt az időre hagyjuk. Vagy igazol, vagy megcáfol.
8,5/10
