Azért eléggé megdöbbentem, amikor a kiadós promóanyagokból rájöttem, hogy a brazil Krisiun is már huszonöt éves az idén. Hiába, múlik az idő: a Century Media által augusztus 7-én megjelentetett tizedik soralbum, negyedszázadnyi pályafutás, mindezt az egyik legkonzervatívabb metal stíluson belül letudva, végigküzdve a fel- és letűnő trendeket, a lassan száraz tarlóvá váló zeneipar nyűglődését. Három testvér gyűri itt a death metalt a kereskedelmi szempontoknak tett bármiféle kompromisszum nélkül, de mindez nem jelenti azt, hogy letettek volna a zenei továbblépés gondolatáról.
Nagyon nehéz már bármi újat nyújtani a death metalon belül, ehhez tulajdonképpen ki kellene törni a műfaj keretei közül és így egy teljesen új stílus jönne létre, ezt viszont egy ilyen hosszú időn át a pályán levő csapattól szinte lehetetlen elvárni. A kialakult rajongótábort, koncert- és kiadós pozíciókat a sutba vágni: mindez kész szakmai öngyilkossággal érne fel. De érdekes módon a brazilok azért nem törődnek bele a megváltoztathatatlanba: bár a "Forged In Fury" album, főleg a második fele minden szempontból klasszikus death metal, az első pár nóta azért tartogat meglepetéseket.
Először is a korong hangzásáról: szerintem ilyen jól, letisztultan és professzionálisan egyetlen Krisiun produkció sem szólt még eddig. Mindehhez kevés lett volna Erik Rutan kultproducer és a floridai MANA stúdió varázslata: kellett hozzá a három testvér hosszú évek során kiforrott összeszokottsága és hangszeres tudása. Kristálytiszta hangzás, amiből viszont nem veszett ki a húzás és a brutalitás: körülbelül így kell szólnia a XXI. század elején egy modern death metal albumnak.
A nyitó Scars Of The Hatred nyitó alapriffje egy az egyben a Slayer Bloodline című nótájából köszön vissza, de csak szinte hivatkozásszerűen. Az első pár számban ezzel be is jelentkezik a kézzelfogható thrash-hatás, persze Krisiun módra. Újdonság még mindenképpen, hogy Alex Camargo hangja is tisztábban, kevésbé hörgősen szól: a düh, a brutalitás megmaradt, de ritmusosabban, valahogy groove metalosabban énekel.
Nem véletlenül hoztam elő a Slayer nevét: a szikárság, a kiállások, a dallamok szándékolt hiánya (néhány kivételtől eltekintve, például a Ways Of Barbarism középrészén található szóló) mind-mind felidéző az amerikai csapat világát.
Aztán a korong felétől már hagyományosabb death metal tételek hallhatóak, a kitekert szólók is végre lúdbőröztetően megjelennek és egy kicsit visszakanyarodhatunk a korai Krisiun világába. Az utolsó rövid, instrumentális szösszenetet leszámítva kilenc dalt tartalmazó korong egyetlen hatalmas, sötét masszává olvad a végére: végigdöngölt rajtunk egy fémmonstrum, kipréselte belőlünk az összes optimizmust, mely még bennünk maradt és kíméletlenül megmutatta azt a nyomorúságot, mely körbevesz minket.
Sajnos a korong egy kicsit hosszú (meghaladja az ötven perc játékidőt), és bizony a középrésznél (nevezetesen a Burning Of The Heretic, Soulless Impaller tételeknél) egy cseppet le is ül, megfárad. Nem igazán tudnék tölteléknótát kiemelni, inkább mindegyik dalt mintha túljátszana a csapat. Kilenc dalnál negyven-negyvenkét perc bőven elég: kompaktabb, ütősebb lehetett volna így a korong. Szerencsére a végére (a The Isolated Truth szerzeménytől kezdődően, ami ismét egy hatalmas és gyilkos nóta, à la Slayer) ismét beleerősít a csapat: veszélyesebbé válnak a ritmusok, újra váratlanabbak a megoldások.
Nincs tehát nagy zenei törés a "Forged In Fury" korongon. A brazilok egyszerűen itt tartanak most: olyan profizmus, töretlen céltudatosság és lehengerlő hangszeres tudás lakozik bennük, amely törvényszerűen eredményezte ezt az albumot. És bár sokak szerint a Krisiun az első három lemezével alkotott nagyot, szerintem a "Forged In Fury" az eddigi egyik legsikerültebb teljesítményük: kristálytiszta brutalitás, sallangmentes, hagyománytisztelő, de mégis apróságokban újítani akaró és képes csapat. Ez pedig huszonöt év után mindenképpen dicsérendő.
8/10
