A budapesti Acid Victoria első komolyabb hangzóanyagát jelenteti meg február 12-én szerzői kiadásban "Massive Ejaculation" címmel: a kiadványon szereplő öt szám ígéretes kezdés a csapat számára, mely önmagát hard/pszichedelikus/stoner rockbandaként határozza meg. Ebben van igazság, de érdekes módon többféle kettősséget is érzek a zenekarral és a koronggal kapcsolatban is.
A banda a kétéves születésnapjára időzítette első EP-jének kiadását, egyben ez a hivatalos bejelentkezése is a színtérre, bár rendszeresen felléptek a fővárosi és vidéki klubokban az elmúlt egy évben is. A lemezen öt új dal, egy remix és egy régebbi szerzeményük szerepel bónusztételként. Mindösszesen kettő nóta hangzik el magyarul, a többit angolul éneklik.
Nos, a brigád stílusbeli öndefiníciója alaposan meghozta az étvágyamat a muzsikához, mivel a stoner/pszichedelia iránti rajongásom még a kilencvenes évek elején a Kyuss nevű bandával indult és a mai napig tart: szerencsére ismerem a színtér hetvenes évekbeli, akár távoli elhajlásnak minősülő kezdeteit is. Lynyrd Skynyrd, The Doobie Brothers, Allman Brothers Band, Blue Öyster Cult, stb.: mind-mind fontos mérföldkövei voltak a stílusnak, csakúgy, mint a Sabbath és a Zeppelin.
Azonban az Acid Victoria - az inkább kilencvenes évekbeli amerikai nehézsúlyú szereplők (Kyuss, Queens Of The Stone Age) természetes hatása mellett - egy másik szcéna, a kétezres évek brit indie/dance-rockjának nyomait viseli magán, mégpedig szerintem az utóbbi dominánsabban jelenik meg a zenéjükben, mint a sivatagi színtéré.
Elsőre feltűnik, hogy a csapat kifejezetten figyel arra, hogy a számaik táncolhatóak legyenek és nagyon is kerülik a pszichedelia/desert rockra oly jellemző lassú kalandozásokat, gyakran céltalan, ötperces elborulásokat. A dalok tempója is gyorsabb és egyértelműen ütem- vagy groove-vezérelt. Ha valakinek beugrik a Franz Ferdinand, az Arctic Monkeys vagy a Kaiser Chiefs, nos, az korántsem véletlen.
Mike, az énekes-gitáros pimaszul laza, nyegle előadásmódja és a ritmusvokálok is kifejezetten ezt juttatták az eszembe. A leginkább stoneresnek minősíthető nóta mindjárt az indító tétel, a Swoonin' Machine: itt megvan az a hipnotikus lüktetés, az a porszívóra emlékeztető gitár- és basszushangzás, mely annyira jellemző a hasonszőrű zenekarokra. De aztán a dal vége felé megérkezik az a fajta magas, fejhangú vokál, mely ismét emlékeztet a brit dance-rock bandákra és egyben a nóta hangulatát is megváltoztatja.
A Shipwrecked Boy ismét a briteket juttathatja eszünkbe: ez a szám igazi buliállat nóta, itt tényleg ne keresgéljünk kapcsolódási pontokat a Kyuss-féle csapásiránnyal. Érdekes módon az öndefinícióként is felfogható Acid Victoria című számot érzem a legkevésbé telitalálatnak: egyrészt a magyar szövegek prozódiáján és megfogalmazásán még kellene finomítania a csapatnak, másrészt pedig a szólógitármunka lehetne változatosabb.
A Deus Ex egy bitang módra eltalált riffre épül és még a ZZ Top-féle gitárszóló is hangulatos a középrészen. A Hey Na pedig megint egy, a Shipwrecked Boy tételre hajazó, ritmusvezérelt, angol nyelvű dance-rock nóta, melyet nehezen lehetne stoner rocknak nevezni. Egyébként talán ez a leginkább kidolgozottabb és hangulatosabb szerzemény az EP-n: itt a legkerekebb a történet, itt sikerült teljesen lecsiszolni a felesleges sallangokat.
A korábbról már ismert Boogie Boy itt most The Bonus Boy nótaként szerepel: nos, ennél bizony az Arctic Monkeys kézzelfogható hatása érvényesül, talán a kelleténél erősebben (egyébként a dal szintén kiváló).
Úgy érzem, hogy az Acid Victoria mintha nem igazán döntötte volna el, hogy milyen irányba haladjon. Két teljesen eltérő és véleményem szerint egymással nem kompatibilis stílust próbál vegyíteni, illetve nem is vegyíti, hanem felváltva játssza azokat (stoner és indie/dance rock). Mindkettőt jól csinálja, csak a két dolog egy idő után kioltja egymást. Ugyanígy kellene választani az angol és a magyar nyelvű szövegek között is, mert általában az ilyenfajta kettősségből nem szokott sok jó kisülni. Ha pedig a magyar nyelvű dalírás mellett teszik le a garast, akkor viszont nem lehet félmunkát végezni.
Összességében tehát egy kifejezetten kellemes és színvonalas bemutatkozásról van szó, mely azonban még magán hordja minden újonnan induló csapat gyermekbetegségét. A csapat ritmusérzéke, slágeres megközelítése megkérdőjelezhetetlen: talán ebbe az irányba kellene haladni, mert a stoner színtéren - nemzetközi mércével nézve mindenképpen - óriási túltengés tapasztalható.
7,5/10
