Már hetek óta keringett a neten különböző kalózoldalakon a tizenegyedik Anthrax stúdióalbum, de ellenálltam a kísértésnek és nem hallgattam meg, bízva abban, hogy a Nuclear Blast majdcsak megküldi. Hát, a február 26-i megjelenés előtt két nappal került be a "For All Kings" a promókosárba: ez sokat elárul arról, hogy a német istállónak mennyire fontos, kiemelt megjelenése is az aktuális Anthrax korong. Számos elmarasztaló kritikát olvastam a kiadványról: poros, avítt nosztalgiázás, felesleges, mindenféle relevancia nélküli tucatprodukció, stb. Nagyon megosztó anyagról lehet szó, gondoltam. Nos, lehet, hogy nem ugyanazt a cuccot hallgattuk, de nekem nagyon is más lett végül a véleményem.
Divat manapság lesajnálni az úgynevezett iparági dinoszauruszokat: mit keresnek még itt, minek foglalják a helyet a fiatalabb csapatok elől, csak a múltbeli teljesítményükből élnek, ugyanazt nyomják, mint harminc éve, stb. Valóban vannak olyan veterán csapatok, akik már lemezt sem adnak ki hosszú-hosszú idő óta és csak újabb és újabb, százötven eurós belépőjeggyel megtámogatott turnékat tolnak ezerrel, harmincéves lemezeket adnak elő egész estés matinékon, meg tizenhárom évesen, diktafonnal felvett próbatermi felvételeket tartalmazó, tizennyolc cédés és vinyles delux-kiadványokkal sokkolják a nagyérdeműt (neveket most szándékosan nem említek).
Nos, egy zenész addig zenész, ameddig játszik: az előadó előad, a zeneszerző pedig zenét szerez. Ha ezeket a tevékenységeket nem végzi folyamatosan és napi rendszerességgel, akkor valóban megszűnik relevánsnak lenni mindenféle szempontból. Márpedig az Anthrax rendszeresen jön ki új anyagokkal és bár a fenti, negatívumként felhozott dolgok közül párat ő is meglépett, mégsem mondhatjuk, hogy kizárólag a nosztalgiára építene. Ha pedig pontosan azért támadnák a bandát, mert rockzenészként dolgozik és még mindig itt van, meg hogy elszívják a levegőt a feltörekvő csapatok elől, arra csak azt lehet mondani, hogy tessék jobbat és jobban csinálni.
Ismert, hogy az amerikai thrash brigád belső dolgai mindig is meglehetősen zűrösek voltak. Scott Ian és társai láthatóan negligálni szeretnék az egész komplett Bush-korszakot és annak négy albumát és bár sokan vádolták őket azzal, hogy Belladonnát csak a rajongók (no meg a pénztárcáik) kedvéért hozták vissza, már a 2011-es "Worship Music" sem volt egy sima retro-túra.
Az új album három tényező szerencsés összjátékaként írható le: az őstagok (Ian, Benante, Bello) triumvirátusa által szállított betonkemény riff- és ritmusalapok (Bello basszusgitárja olyan vastagon, töményen szól, ahogy még sosem hallhattuk Anthrax-felvételen), Belladonna egészen elképesztő, néhol akrobatikus énekesi teljesítménye, valamint a legfrissebb csapatjátékos, a Shadows Fall amerikai thrash-death metal zenekarból átigazolt Jonathan Donais szenzációs szólómunkája.
Ha zeneileg akarom leírni a "For All Kings" világát, akkor bajban lennék: a nyolcvanas évek klasszikus New York-i thrash metaljának tulajdonképpen csak az alapriffekben van nyoma, melyek heveny bólogatásra késztetnek (Scott Ian ritmusozása tényleg embertelen). Rengeteg jóféle, himnikus dallamot és refrént tartalmazó nótát rejt a korong, de egyet mindenképpen kiemelnék, ez pedig a Breathing Lightning: ilyen, egyszerre Journey-ízeket és kórusokat, no meg epikus power metalos melódiákat még biztos nem hallhattál Anthrax-albumon. Ez tényleg szenzációs egy dal!
Érdekes még a Suzerain tétel is: úgy indul, még a verzék is olyanok, mint egy tipikus thrash-zúzás, aztán megjönnek azok a grunge rockos, a Bush-korszakra visszatekintő témák és máris megborul a képlet. De ez egyébként is jellemző: a "For All Kings" nagyon is tudatosan elegyíti a kitagadni szándékolt Bush-korszak dallamait és megközelítését a hagyományosabb zúzásokkal.
Ezért olvastam csodálkozva azokat a recenziókat, melyek múltba révedéssel és robotüzemmódba kapcsolt dalszerzéssel vádolták a csapatot. Az elsőként nyilvánosságra hozott kislemezdal, az Evil Twin valóban tradicionálisabb ízű és én a lemez egyik talán valóban klisésebb nótájának tartom, de a zúzás-faktor itt is jelen van, nem is akárhogy (az a középrészes reszelés, az valami embertelen). Ehhez a vonulathoz tartozik még a Defend Avenge is, mely azonban váratlan ritmus- és tempóváltásokat tartalmaz, pontosan annyit, hogy ne érezzük rutinmunkának ezt sem.
A legkidolgozottabb, legépítkezősebb jellegű szám azonban a majd' nyolcperces Blood Eagle Wings. Itt Belladonna tényleg kiénekli a lelkét is, a tétel pedig ügyesen egyensúlyoz a power ballada és a fokozatos bekeményedő epikusabb jelleg között.
Mindenképpen meg kell említeni a korong fantasztikus megszólalását: ennyire erőteljes, brutális, professzionális hangzást régen hallottam. Jay Ruston producer, aki Meat Loaf és a Stone Sour lemezei mellett a "Worship Music" stúdiós főnöke is volt, tulajdonképpen egy olyan versenyautót tett az Anthrax alá, mellyel egyszerűen nem lehet ötven-hatvannal poroszkálni, de szerencsére Belladonnáék teljes erőből rátapostak arra a bizonyos gázpedálra (hallgasd csak meg a záró, szinte hardcore-osan brutális Zero Tolerance tételt!).
Bevallom, a nyolcvanas években sokszor idegesített az Anthrax a maga ütődött, képregényesen infantilis idétlenkedésével: valahogy sosem tudtam őket komolyan venni, számomra mindig is inkább paródia-zenekarként működtek, egészen eddig. A "For All Kings" egy igazi, pengeéles metal album, nem több, nem kevesebb annál.
9/10
