Tartozom egy vallomással: csak a legritkább esetekben talál be nálam az észak-európai színtér. Ezalatt leginkább arra gondolok, hogy bár vannak zenekarok, melyekért megveszek (a teljesség igénye nélkül: Marduk, Dark Funeral, Borkanagar, 1349, Insomnium), de vannak olyan, egyébként kifejezetten közkedvelt és meghatározó csapatok, melyek (bár rajtam is keresztülmentek), de éppen ez az, hogy csak jöttek és nem sokat hagytak maguk után.

Én soha nem tartoztam a masszív Children Of Bodom-, Ensiferum-, Norther-, Amon Amarth-, vagy akár Nightwish-rajongók népes táborába. Ezt csak azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert amikor kézhez kaptam a finn Crownshift bemutatkozó albumának a promópéldányát, akkor előzetesen már annyi hozzám is eljutott, hogy ez leginkább egy szupergroupként funkcionál.

Olyan arcokból verbuválódott ez a kvartett, mint Jukka Koskinen (Wintersun, Nightwish, Norther), Heikki Saari (Finntroll), Daniel Freyberg (ex-Bodom After Midnight, sőt, ex-Children Of Bodom is), illetve Tommy Tuovinen (többek között ex-Damnation Plan). Szóval azt már fixen láthatjuk, hogy rutinos veteránokból áll a csapat, de milyen lett a szimplán csak "Crownshift" névre keresztelt lemez?

Röviden, fura. Kicsit hosszabban, nagyon fura, már-már testidegen. Anélkül, hogy így egyből nagyon elmerülnék a részletekben, annyit leszögeznék, hogy ha valakinek, akkor nekem biztosan semmi bajom a szokatlan műfaji keverékekkel. Viszont soha ne hagyd magad megtéveszteni! A felsorolt nevek alapján az ember valahogy tök jogosan egy második Northert vizionál maga elé, teszem hozzá, tök jogosan. Nos, itt nem hogy erről szó sincs, de olyan fokon homlokegyenest teljesen más a zene, mint amire az ember azt hiszi, hogy befizetett, hogy aki ténylegesen csak valami alap északi extrém metalért van itt, az nagyjából két dal után passzolni fogja az egészet. Az összkép ugyan hozza az északi hangulatot, legalábbis annak egy árnyalatát, viszont a zene alapvetően egy szó-szó dallamos death metalban gyökerező, de power metallal és modern groove metallal vadul átitatott agymenés. 

A nyitó Stellar Halo még úgy kezdődik, mint egy Bodom-dal, és ezt a húzást egy darabig tartja is, de onnantól, hogy belép a képbe az ének, és tényleg kibontakozik a nóta, azonnal kap egy erősen nyugati színezetet, és ez viszont ténylegesen az egész albumon kitart.

A Rule The Show elég húzós őrlésnek indul (rengeteg billentyűvel, de ezen igyekszem nem nagyon meglepődni, ennek a zenei világnak ez kötelező kelléke), viszont aránylag hamar átkapcsol egy majdhogynem HC-s döngölésbe, melyben még a vokál is sokszor megidézi a Hatebreedet. Ezen a ponton egyébként komolyan elvesztem azzal kapcsolatban, hogy mit is kezdjek ezzel a lemezzel.

Az A World Beyond Reach talán a legdallamosabb tétel az egész albumon, és bár ez is inkább az előző kettővel rokon, sőt, olyan mintha az előző kettő keveréke lenne, de itt már azért tetten érhető némi tényleg északi hatás. Lehet, a dallamok teszik. Az If You Dare egy igazi modern vonalas megőrülés, messze a legjobb vokállal. Viszont ebben már helyenként kicsit rock 'n rollosabb is az összkép. Itt már vannak olyan billentyűs szekvenciák, melyek tényleg megidézik például a Bodomot, sőt, a szólók is olyanok, mint amelyek maximálisan az északi metal sajátjai. 

A My Prison a lemez kötelező lelassulása. Hangulatos és dallamos, viszont nem ez az, ami miatt megragadt az agyamban. A nyitódallam (mely egyébként végigkíséri az egész dalt) bennem maximálisan megidézte a We Butter The Bread With Butter nevű nintendo-core csapatnak a World Of Warcraft című dalát. Hidd el barátom, nekem ezt hihetetlenebb volt leírni, mint neked elolvasni. Ezt leszámítva viszont tényleg egy kellemes dal a My Prison, nem annyira kolosszális, mint amilyenek ezek általában lenni szoktak, de talán ez itt inkább előny, mint hátrány.

Természetesen a kötelező energiabomba sem maradhat el. Ezt a szerepet a The Devil's Drug vállalta magára. Potenciális koncertkedvenc, lényegében egy fogósabb moshpit-himnusz is kinőhet belőle. Egyszerű, közérthető, de remek húzása van. A Mirage instrumentális darab, és mint olyan remek, és ezzel együtt a lemez megmentője (erről majd később, bővebben, kendőzetlenül). Igazából egy fokozatosan kibontakozó dalról van szó, mely a visszafogott relaxációtól a beborozott csata himnuszig terjed. 

A záró To The Other Side-ról csak annyit, hogy tízperces, sőt, még picivel több is. Ezzel még nem is lenne baj, mert szeretem a hosszú dalokat, viszont ebben a számban öt perc is alig van, tök őszintén. Nem egy katasztrófa a nóta, de sem olyan húzása, sem olyan ötletek nincsenek benne, ami indokoltá tenné ezt a maratoni hosszt. Mondjuk, azt megkapja, hogy az első harmadában van egy kicsit vaporwave beütésű rész is, azt meg mindig jó hallani. 

Ami egyértelműen a lemez pozitív oldalára írható, az a tudás, mely mögötte van. Látható, hallható, hogy mindenki maximálisan érti és érzi, amit játszanak, sőt, érezhető egy kis ez a mi jutalomjátékunk mentalitás a dalok mögött, talán ezért is lett ennyire csapongó ez az egész (erről is majd később). Külön kiemelhető Tommy Tuovinen vokálja. Bombasztikus és nagyon sokszínű. Nagyon sok mindenre alkalmas, és bár azért azon a hörgésen még van mit csiszolni, de ami ebből kimarad, azt bőven behozza tiszta énekből. 

Külön megemlíteném még Daniel Freyberg gitárjátékát. Elsősorban itt a szólókról van szó, mert azok tényleg hatalmasak. Szintén elég sokszínűek, de abszolút legitim, hogy ezt a srácot anno a Children Of Bodomban is megtartották, sőt, utána még ment tovább Alexi-vel (R.I.P.) a Bodom After Midnightba is. 

Eddig úgy tűnhetett, hogy főleg dicsértem a lemezt. Ez jobbára igaz is, viszont inkább csak igyekeztem átadni, hogy mit is tartalmaz ez a kicsit több mint negyven perc. Ugyanis, most rátérünk a feketelevesre. A lemez alapvetően tök jó, bomba mód szól, kreatívak és változatosak a dalok. Túl változatosak. 

Nem is a progresszivitással van baj, mert véleményem szerint kevés dolog van, ami jobban el tud rontani egy lemezt, mint mikor minden dal ugyanaz, csak más a címe. Viszont azzal már komoly baj van, hogy a "Crownshift"-nek nincs egy egységes összképe. Kevésbé elfogadó emberek számára még úgy is tűnhet, hogy szétesik a korong. Persze fel lehet ezt fogni egy zenei hullámvasútnak is, de ezt azon tény elég megúszós palástolásának érzem, hogy a "Crownshift" talán teljesen felesleges módra ennyire kísérletezős. 

Verdiktnek nem tudom, még mit mondhatnék. Visszatartani senkit nem próbálok meg attól, hogy rárepüljön erre az albumra. Inkább azt mondanám, hogy abban az esetben ajánlom ezt a lemezt, ha egy: rámész mindenre, amit északról küldenek szeretettel vagy kettő: a csapat felépítése felkeltette az érdeklődésed. Csak ne azt várd, amire elsőre számítanál, itt más a menü. 

7/10