Megjelenésük óta követem a svájci Zeal & Ardor munkásságát, élőben is többször volt már hozzájuk szerencsém, így nem meglepő, hogy az augusztus 23-án debütáló negyedik lemezüket is nagy érdeklődéssel vártam. Eddig egyik korong sem okozott csalódást, miért pont a „Greif” okozna?
Nehéz a gimmick szóra magyar megfelelőt találni: egyfajta trükk, eszköz, mellyel az ember belebújhat egy karakterbe, magára vonhatja a figyelmet, kitűnhet a tömegből. Ilyen például a Ghostnak a sátánpop imidzs, a Slipknotnak a maszkok meg a bitang mennyiségű ütős, ilyen az Electric Callboy-nak az eurotrash alap meg a hülye frizurák, és ilyen a Zeal & Ardornak a rabszolga-black metal. Az ilyen eszközök működőképességét nehéz kiszámítani; van, akinek hosszú távon bejön, van, akinek a kezében hamar unalmassá válik, és van, aki csak eszközként használja, hogy nevet szerezzen magának, majd enélkül a mankó nélkül is tökéletesen elboldogul. Kíváncsian vártam, hogy vajon a „Greif” alapján a Zeal & Ardor melyik kategóriába fog esni.
Ma már telítve van a zeneipar a kísérletező műfajokkal, így az experimentális rock/metal kifejezés kevésbé ad okot arra, hogy az ember felkapja a fejét. Főleg a most tárgyalt esetben. Hiszen a Zeal & Ardor olyan piaci rést talált a – megdöbbentően jól működő – rabszolgadalok és black metal eleggyel 2017-ben, hogy nehéz elképzelni, hova kísérleteznének tovább. De én úgy gondolom, legfrissebb anyagukkal mégis csak kísérleteztek, viszont most nem a zenével – hanem a hallgatósággal.
A kísérlet tárgya pedig az volt, hogy vajon mit fog szólni egy, nagyon specifikus hangzásra kiéhezett, sok esetben nagyon sznob hallgató, ha a banda új lemezén valami egészen mást fog kapni, mint amire számított? Már feszegették ezt az eddig megjelentetett dalokkal: bár a Clawing Outba még az ember bele-belelátta, hogy hát igen, ez kicsit eklektikus, na de az albumba biztos bele fog illeni, de a to my ilk és a Fend You Off egyértelműen a balladásabb vonalat hozta. Ami önmagában nem meglepő, Manuel és csapata ebben mindig is erős volt, a Golden Liar még mindig az egyik kedvenc dalom tőlük – de nem ezt mutatnám meg valakinek, ha illusztrálni akarnám a csapat munkásságát.
Márpedig hamar kiderült, hogy ez az irány marad a lemezen. Lelövöm a poént: még ha nem is a balladák, de mindenképp a lassabb tempójú, inkább éneklős, mint károgós, inkább érzelmes, mint dühös dalok vannak túlsúlyban.
A korong erősen nyit a The Bird, The Lion and The Wildkinnel, az indulószerű, fütyülős-pergődobos intró a lassan bemelegedő ütősökkel és elektromos gitárokkal tökéletesen ágyaz meg a feszültségnek. De aztán ez a feszültség csak tovább és tovább épül kisebb-nagyobb pihenőkkel – egészen a lemez utolsó előtti darabjáig, ugyanis a Hide In The Shade-ben érkezik meg először teljes pompájában az a klasszikus lánccsörgetős, tapsolós, darálós hangzás, melyre az egyszeri Zeal-rajongók vártak. Úgyhogy érdemesebb inkább arra koncentrálni, hogy mi történik eddig?
Dióhéjban: nagyon sok izgalmas dolog, de ahhoz, hogy ne okozzon csalódást, menedzselnünk kell az elvárásainkat. Jómagam egy fasza kis kántálós dühöngőre várva indítottam el a lemezt, így kellett neki még egy hallgatást adnom, hogy az utóíze ne csak annyi legyen, hogy „Most mi, most mi, most mi?!” Viszont miután egyszer átmostam az agyam az új albummal, utána már sokkal fogékonyabb voltam azokra a nüanszokra, melyeket a „Greif” tartogat.
Mert azért nem lehet annyival letudni, hogy sok benne a ballada. Sok, kétségtelenül kicsit több, mint amennyire nekem szükségem lenne. De vannak azért itt finomságok. A Fend You Off bár a dallamosabb vonalat képviseli, azért meg-megdörrenek benne a hangszerek, a refrén pedig mind dallamvezetésre, mind hangszerelésre kifejezetten prog-metalos érzést kelt (konktétan a Pain Of Salvation legjobb lemezeit juttatta eszembe). A Kilonova a ritmusképlettel játszik, a Clawing Out terjengő-gyorsuló-lassuló tempója és intenzitása több hallgatás után is megfejtetlen marad számomra, de a legzealosabb dalban, a Hide In Shade-ben is találni szokatlan elemeket – esküdni mernék rá, hogy djentelgetős riffek szólaltak meg benne itt meg ott.
A szokatlan elemek ellenére a Zeal & Ardor mégis önazonos tudott maradni. Elsősorban minőség terén: sosem voltak azok a jólvanezígy mentalitású zenészek, így most is minden darab sokrétű, csodálatos hangzású, izgalmas, igényes, egyszóval patika. Illetve természetesen ott vannak a lemezen az eddig megismert és megszeretett elemek is, csak hát kicsit más arányban, kicsit máshova elrejtve.
Csodálatosan szívbe markoló énektémák blackes darálással óvatosan megkísérve az Are You The Only One Now-ban, nejlonos szintibe bújtatott felelgetős kántálás a Go Home My Friendben, csak hogy párat említsek. Illetve Manuel hangja számomra továbbra is lenyűgözően kifejező és érzelmes, és ez az énekfilter, melyet régóta használnak, amitől mintha egy régi rádión szólalna meg, ami bereccsen az erősebb hangoktól, ez szerintem továbbra is kitűnően passzol dalaik általános hangulatához.
Röviden és tömören: a Zeal & Ardor az általunk megszeretett gyökereiktől el nem szakadva, de messzire nőve folytatja töretlen útját az experimentális metalzene színterén. És érdemes követni őket.
9/10
