Régen nincs már akkora jelentősége a német heavy/speed brigád, a Rage munkásságának és meglétének, hogy joggal feltételezhetnénk: mindenki kívülről-belülről ismeri a tavalyi, bandán belüli történéseket. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt ebből hetekig elélhettek volna a rockzenei újságok és főleg webzinek (ahogy mostanában az AC/DC-sztoriból), ám manapság Magyarországon ez legfeljebb pártucat rockfanatikust érdekelhet. Erről persze - az általános zeneipari helyzettől eltekintve - legfőképpen maga a banda, azaz a főnök, Peavy Wagner tehet. Az elmúlt tizenöt évet a veterán német zenésszel végigmelózó fehérorosz gitárzseni, Victor Smolski 2015 elején megpattant, mint Lajoska, a bolha Bagaméri fagylaltárus válláról a Keménykalap és krumpliorr 4. részében, így újjá kellett szervezni az egész miskulanciát.
Smolski tulajdonképpen teljesen átfazonírozta a csapatot 1999 és 2015 között: a korábban meglehetősen egyszerű, nyers, a speed/power metalt thrashes ízekkel játszó zenekart szép lassan egy neoklasszikus projektté varázsolta: hogy aztán ez mennyire tetszett a rajongóknak vagy éppen magának Peavynek, ma már érdektelen is. Smolski távozásakor magával vitte a Lingua Mortis Orchestrát, mely a németek alkalmi projekt-kamarazenekara volt és Almanac néven kiadott egy korrekt, de nem igazán átütő albumot (lemezkritika itt).
Peavy Wagner gyorsan rendezte a sorokat: előbb csinált egy nosztalgiakört Refuge néven az (1988-1993 közötti) őstagokkal, de ez csak amolyan bemelegítésféle volt, mert Marcos Rodriguez (amúgy Smolski-tanítvány) gitáros és Vassilios Maniatopoulos dobos csatlakozásával a legújabb Rage-felállás a Nuclear Blast gondozásában június 10-én meg is jelentette a "The Devil Strikes Again" című huszonharmadik korongját.
Már elsőre süt a dalokról, hogy Peavy mester szépen visszatekerte az idő kerekét valahová az évezredforduló környékére és gyomirtóval szabadult meg mindenféle szimfonikus, álkomolyzenei vagy vonósnégyes-jellegű neoklasszikus hatástól. A nyitó címadó tétel riffje elég bitang, standard metal dalszerkezet, korrekt szóló: eddig minden rendben. A második nóta, a My Way hasonló szellemben íródott (ízes Iron Maiden gitártémák a középrészen!), de itt már mintha kezdene kibicsaklani a The Devil Strikes Again számnál még működő gépezet.
Aztán szépen sorban gördülnek elő az újabb nóták és sajnos beigazolódik a kezdeti sejtésünk: hiába jók a gitárriffek, ha az énektémák harmatgyengék, ráadásul minduntalan megérkezik a refrénben valami akusztikus hangszerelési megoldás, ami teljesen lefojtja a lendületet. A mélypont talán a Back On Track "A börtön ablakába" jellegű verzéi meg a country-rockos dallamai, de ugyanilyen az ezt követő The Final Curtain is: össze egyáltalán nem passzoló gitár- és énektémák, ahol rendre a vokális részek a sokkal gyengébbek.
A hangzás sem segíti sajnos a produkciót: régen éreztem - ha egyáltalán - azt egy Rage-lemez esetében, hogy fapados a dolog, mert sok mindent a németek szemére lehet vetni, de azt, hogy nem figyeltek volna korábban fokozottan a stúdiós munkára, azt nem. Most viszont mintha hamis énekdallamokat, rendkívül erőtlen, dinamikátlan, spórolós megszólalást vélnék felfedezni a dalokban: mintha a "Most ez is elég lesz, minek költenénk erre többet!" felkiáltással söpörték volna le az invenciózusabb ötleteket.
Tíz, tipikusnak mondható power dalt kapunk bő háromnegyed órában, de valahogy pontosan az erő hiányzik ezekből: rutinmunkának tűnik, amit Peavyék, ha nem is csuklóból, de mindenféle különösebb megerőltetés nélkül ráztak volna ki a kisujjukból. Érthető, hogy minél gyorsabban ki akartak rukkolni a következő sorlemezzel, hogy mindenki és a rajongók is értsék-lássák: minden rendben van, szokásos üzletmenet, lehet hívni a bandát a fesztiválkörökre, szervezhetik a szervezők a klubturnékat, de messziről hallatszik, hogy itt tényleg ez volt mindössze a cél.
Csinálni egy standard színvonalú (még az is lehet, hogy az elmúlt húsz év során talonba tett, kimaradt nótákból álló) korongot, mérsékelt költségvetéssel, aztán nekiállni a koncerteknek. Rengeteg európai power banda összetenné a kezét, ha életükben egyszer képesek lennének megírni egy ilyen albumot, de most a Rage nevű zenekarról beszélünk, amely 1998-ban megalkotta a "XIII" című klasszikust. Tőlük pedig ez kevés: még akkor is, ha a szikárabb, metalosabb irány mindenképpen üdvözlendő.
7/10
