Amikor egy, a saját stílusában legendássá, megkérdőjelezhetetlen státuszúvá vált zenekar tizenikszedik lemezéről ír az ember kritikát, óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy mégis mi a fészkes fenével álljunk elő, hogy az ne váljon önismétléssé? A helyzetet mentheti, ha a produkció szélsőségesen jó vagy rossz, ám ha pusztán csak azt a stabil, magas minőséget reprodukálja a brigád, mely miatt rajongói imádják, átkozottul fogós feladat a recenzió elkészítése.
A floridai régisulis death metal zászlóvivője, az Obituary január 13-án a Relapse Records gondozásában hozza ki tizenegyedik stúdióalbumát "Dying Of Everything" címmel és a bekezdésben vázolt probléma náluk nem is lehetne aktuálisabb. Pályájuk során most telt el a leghosszabb idő, hat év két lemezük között (2017-es korongjuk kritikája ITT olvasható) és a friss anyag immár a harmadik a sorban, mely változatlan felállással készült.
Eleve ez a régisulis jelző is vicces: az Obituary pontosan azt a zenét játssza (csak jobban, fifikásabban és fényévekkel jobb megszólalásban), mint tette azt a '80-es évek végén, a '90-es évek elején, ezért számukra ez nem valami retro-visszatekintés, hanem teljesen organikus, a maguk pályáján történő fejlődés.
Tőlük és a hasonszőrű, stílusalapító csapatoktól gyakorlatilag korlátlan mennyiségben vagyok képes és hajlandó új dalokat, lemezeket befogadni, a gondom mindig is a mai fiatal kópia-zenekarokkal volt, melyek nem veszik a fáradtságot ahhoz sem, hogy önálló hangzást és dalszerzői vénát növesszenek a maguk számára.
Nos, a Tardy-testvérek (John - ének, Donald - dob) a Covid-lezárások miatt felszabaduló idejüket saját, Redneck nevű stúdiójuk fejlesztésére szánták, no meg természetesen a dalszerzésre. A végeredmény pedig tényleg letaglózó lett (a keverést New York-ban Joe Cincotta végezte): saját maguk rögzítették ott az egész korongot és bivaly módon szól itt minden hangszer. A death metal megköveteli a súlyt és itt az akad dögivel.
Az Obituary mindig is a groove-ról és a húzásról szólt, hasonlóan a Six Feet Under produkciójához: itt mutatóban sincsenek földöntúli, technikás szólók, disszonáns riffelés és pszichedelikus kikacsintás. Jórészt középtempósan gördülnek elő a szerzemények (kivéve talán egyedül a nyitó Barely Alive című darálást), de úgy érzem, hogy címéhez méltóan az egész anyag szigorúbb, komolyabb és némileg reménytelenebb hangulatú lett, mint elődje.
A korong egyik legkíméletlenebb tétele a War, de reménytelenségben a My Will To Live sem marad el tőle: a pandémia okozta kilátástalanság szinte minden dalcímben visszaköszön. Alig élek, Széttépve, Mindenek halála, Tedd fegyverré a gyűlöletet, Rossz időben: nem nehéz asszociálni a magunk mögött hagyott két évre és annak hangulatára. A The Wrong Time egyébként az Obituary eddigi egyik legkülönösebb nótája: dúrban felhangzó téma uralja a számot és pontosan ettől válik szokatlanná, mondhatni, lúdbőröztetővé.
Nem véletlen, hogy az album esztétikájához tökéletesen passzol a lengyel illusztrátor, Mariusz Lewandowski által megálmodott borító, aki sajnos röviddel ezt követően el is hunyt még 2022-ben. A dalokban most nincs tréfa vagy poénkodás, mint volt a 2017-es lemezen (emlékezhetünk a Gróf Balázs által készített klipjükre is): az Obituary rendesen odapörköl, ráadásul extrasúlyokat is pakoltak a riffekre, melyek tényleg fémöntödeszerűen okádják elénk a death metalt.
Egyetlen mínuszpontom az igencsak spórolósra vett gitárszólók tekintetében merült fel, mert azokat eléggé hiányoltam. Vagy nem voltak vagy nagyon rövidek voltak: a Torn Apart jó példája annak, hogy lehet tizenöt másodpercben is kitolni egy szólót, de azért ilyen minőségből én elhallgatnék akár egy percet is, ha kérhetem.
Szóval ez egy keménykötésű, semmivel sem tréfáló Obituary-lemez lett: igazi régisulis death metal anyag, vérprofi iparági veteránok által előadva. Ha valakinek ettől sem jönne meg az étvágya hozzá, akkor ott bizony már semmi sem segíthet. Brutális anyag: más mint elődje, de annál egy hajszálnyival sem gyengébb. Kiváló évkezdet, hajrá 2023!
9/10
Fotó: Tim Hubbard
