Aránylag kevés olyan zenekar van a tágabb értelemben vett mainstreamben, mely akkory hatást gyakorolt rám tinikoromban, mint az olasz Lacuna Coil. Most a terjengősebb ömlengéstől eltekintenék, azt ugyanis megtettem a 2019-es "Black Anima" lemeznél (cikk ITT), legyen annyi elég, hogy számomra egy-egy újabb Lacuna-megjelenés mindig egy tök nagy ünnep.

Legutóbbi lemezük, az előbb említett "Black Anima" óta már eltelt szép hosszú hat év (bár, az is tény, hogy időközben kijött egy "Comalies XX" című kiadvány 2022-ben, de az csak a 2002-es eredetinek a gyökeres újragondolása volt, emiatt én nem tekinteném egy teljesen új soralbumnak), és bekövetkezett egy olyan változás is a csapatban (Diego Cavallotti kilépett a zenekarból, úgyhogy új gitárosra volt szüksége a bandának), ami miatt kifejezetten kíváncsi voltam, hogy tartják-e a 2016-os "Delirium" lemezzel megkezdett súlyosabb és súlyosan sötét irányt. Nos, a "Sleepless Empire" nagyon érdekes gyermek lett. 

Elég sokat törtem a fejem azon, hogy hogyan is közelítsem meg cikkírási szempontól ezt a lemezt. Eredetileg egy dalról-dalra formátum tűnt a legjobb megoldásnak, de ezt végülis az x-edik végighallgatás után vetettem el. Elsősorban, mert bár már sugalltam, hogy a "Sleepless Empire" kifejezetten érdekes lemez lett, viszont gyökereiben nem sokban különbözik a korábbi két korong szellemiségétől. Itt is megvan a súly, a dark megközelítés és a szorongató hangulat, de sok esetben a 2000-es évek kicsit goth rockosabb elemei is megjelennek. Az érdekességek inkább az összképben érhetőek tetten, mintsem egy-egy dalra lebontva. 

A nyitó The Siege/Oxygen páros még leginkább az előző lemezek szellemiségét hozza tisztán. Ezen a ponton - ha nem hallottad az előzetes dalokat a lemezről, és most hallod az albumot először - még nem biztos, hogy annyira izgalmasnak fogod érezni, amit kínál ez a kicsit több mint 45 perc. Az első izgibb tétel a Gravity képében jelenik meg. Ez lényegében olyan mintha a "Delirium" világa találkozna a 2012-es "Dark Adrenaline"-éval. Az szinte teljesen biztos, hogy bele fog ivódni a koncertprogramba. 

Ezt követi egy másik meglepőbb dal, a kimondottan durva, sötét címmel megáldott I Wish You Were Dead. Srácok, ha nekem bárki azt mondaná, hogy ez a dal az első három-négy Lacuna-lemez valamelyikéről maradt vissza, és csak most lett felhasználva, teljesen elhinném neki. Az album messze legslágeresebb dala, sőt, én azt is megkockáztatnám, hogy új belépőknek a legjobb választás, ha meg akarják ismerni a bandát úgy nagy vonalakban. 

Ezúttal vendégénekesek is szerepet kaptak, ebből az egyik kapásból egy elég underground arc, egy egyelőre még nagyon minimális elismertséggel rendelkező apró csapatból. Viccet félretéve, Randy Blythe a Lamb Of Godból akkora ötlet volt a Hosting The Shadow című dalhoz, hogy a fal adta a másikat. Magasan ez a dal az album csúcspontja, érzésre meg hasonló, mint az előző lemezről a Layers Of Time című tétel, mely a "Black Anima"-ról az egyik abszolút kedvencem. 

Kiemelném még a Sleep Paralysis című dalt, melynek elég vastag "Karmacode"*-beütése van. Na most, mivel nekem az volt az első lemez, melyet a csapattól hallottam, ezért valamennyire romantikusan gondolok rá vissza, és nagyon hiányzott már az az érzésvilág. Most azt is megkaptam.

A másik vendég énekeses összeborulás az In The Mean Time című dalhoz köthető. Ebben Ash Costello hallható, a New Years Day soraiból. Anno ez a dal jött ki elsőnek a "Sleepless Empire"-ről, és akkor még egy kicsit szkeptikusan álltam az egészhez, de most, hogy így egyben hallottam a többi dallal, azt kell mondanom, hogy tökéletesen beleillik az összképbe. 

Azt hiszem, eljött az idő, hogy beszéljünk a rózsa töviseiről is. Az egyik komoly gondom a "Sleepless Empire"-rel, hogy elég sok töltelékdal került rá. És ezt rajongóként mondom. Viszont hogy konkrét legyek: a címadó úgy alapból nem lenne rossz, viszont elég sokáig tart, mire elkapja az embert a lendülete, és nem is tartja meg olyan sokáig. 

Az album első három tétele sem nevezhető egyértelműen rossznak, csak kellemetlen keveréke az átlagosnak és a kicsit üresnek. A záró Never Dawnnak jó pofa lenne ez a kicsit Evanescence-szerű beütése, de mint lemezzáró tétel, ez is kicsit súlytalan. 

A felsorolt daloknak az a legnagyobb baja, hogy nincs elég karakterük, és nagyon elnyomódnak a többihez képest. Ha csak úgy külön-külön venném őket, akkor úgy igazából nem tudnék nagyon beléjük kötni, de ha a nagy egészet nézem, akkor már nem ilyen pozitív a fekvésük. Tipikusan az a helyzet állt elő, amikor az előzetesen kiadott klipes nóták ténylegesen a legerősebb pillanatai egy adott lemeznek. 

A másik problémám, hogy még ezzel együtt is iszonyatosan rövidnek érződik a "Sleepless Empire". Kb. 47 perc, ami így kimondva nem tűnik olyan kevésnek, de hallgatás közben nagyon hamar azon kapja magát az ember, hogy már a Hosting The Shadow szól a fülében, pedig érzésre még csak három perce hallgatja a lemezt. Az a baj, hogy a gyengébb momentumok miatt ez a kicsit több mint háromnegyed óra nagyon gyorsan és nagyon feltűnésmentesen tud elmenni az ember mellett. 

Jöhet most a feltételezés, hogy a "Sleepless Empire" akkor lényegében rossz lemez lett, vagy legalábbis erősen kihagyható. De ez nincs így, sőt. Ugyan számomra az utolsó két album szintjét nagyon maximum alulról üti meg, de ettől függetlenül megvannak a saját értékei, melyek közül az egyik legnagyobb, hogy úgy sikerült sokszor a múltidézés, hogy közben az újkori identitás is megmaradt. Nekem a lemez körüli vizualitás is nagyon bejön. Kicsit ilyen kimondottan felnőtteknek szóló horrorképregényeket idézi. 

Nem hiszem, hogy ez lesz az új kedvencem tőlük, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a megjelenés óta azért nem pörgött volna le párszor a komplett album. Közben azért nagyon drukkolok, hogy legközelebb minden dalnak sikerüljön kellő egyéniséget adni, és akkor minden a helyére kerül. 

8/10