A Subterranean Masquerade Tomer Pink izraeli gitáros-zeneszerző projektje, mely még 1997-ben alakult meg. Két EP és egy 2005-ös album az eddigi termés, a csapat felállása tulajdonképpen folyamatosan változott, de az új koronghoz sikerült stabil zenekart összehozni a Novembers Doom, a Tristania, a Green Carnation és az Orphaned Land tagjaiból. Veterán profik gyülekezete tehát az együttes, a műfaj pedig progresszív metal, némi death metal hörgéssel/beütéssel párosítva.
A zenekar már névválasztásával jelzi, hogy a zenei határokat bátran átlépő, színes zenei kavalkádot, igazi álarcosbált szeretne létrehozni muzsikájával és ez tökéletesen sikerült. Olyan zenét képzeljünk el, melyben szabadon keverednek a modern dzsessz, a '70-es évek progresszív muzsikája, a Jethro Tull hangulatát idéző fuvolaszólamok, illetve a Porcupine Tree-t elénk varázsoló finom énekharmóniák. Bár a zenekar bemutatkozásában hivatkozik a szimfonikus jelzőre is, annak semmi jelét nem tapasztaltam, kivéve a vonósok alkalomszerű és ízléses használatát. A Nightwish vagy Blind Guardian giccses és dagályos "szimfonikus" metal megoldásainak szerencsére itt híre hamva sincs, rendkívül arányosan, de ennek ellenére virtuózan van meghangszerelve az egész produkció, melyhez tökéletes hangzás is párosul.
A Subterranean Masquerade lemeze 7 dalból áll, mindösszesen 38 percben. Amikor egy album legnagyobb részét az instrumentális részek teszik ki, ahol a zene befogadása sokkal nagyobb erőfeszítést követel meg a hallgatótól, mint a hagyományos heavy metal vagy poplemezek esetében, ott bizony nagyon okos döntés lenyesni a felesleget. Sok progresszív rock együttes elköveti azt a hibát, hogy végtelenített, 70-80 perces vagy éppen dupla albumokat ad ki, melyek már puszta létükkel elijesztik az embert. Ember legyen a talpán, aki a Yes "Tales From Topographic Oceans" című klasszikus dupla prog-rock korongját minden héten legalább kétszer egy ültő helyében végig tudja hallgatni.
Érezhető a csapat death metal gyökere, ez az egymással zenélni akaró tagság összetételében is megmutatkozik, de érdekes módon magában a zenében ennek már csak apró nyomait lehet tapasztalni. Néha előjön a hörgés, illetve egy-két súlyosabb gitártéma, de úgy gondolom, hogy már csak nosztalgiából, mintha a Subterranean Masquerade nem mert volna elszakadni végleg ettől a stílustól. Ez egyébként az oka annak, hogy végül is nem adtam maximális pontszámot a lemezre. A death metal hörgést gyakran már zavarónak, oda nem illőnek éreztem, megakasztotta a zenei élvezetet. Egyszerűen a "The Great Bazaar" muzsikája már nem kívánja meg, hogy ily módon nyerjen súlyosságot a mondanivalója.
Érdekes azonban, hogy a közel-keleti (arab, zsidó) népi dallamok néha-néha felbukkannak a számokban, így például a fenti nyitó tételben, valamint a Specter című számban, mely egyben az album leginkább metal stílusú dala is. A szerzeményben gördülékenyen folyik egybe a szinte újabb kori Opeth-jellegű progresszivitás és a népzene.
Számtalan, a fentiekben felsoroltakon túli műfaji elem is megjelenik a lemezen, de igazából ez nem is lényeges, hiszen a dalok minősége és zeneisége olyan magas fokú, hogy a hallgató egyáltalán nem erre figyel, hanem magára a muzsikára. Azonban a változatosság nem jelent teljesen kaotikus összevisszaságot, hanem számtalan különböző színű fonalból végtelenül finoman egybeszőtt, szemet gyönyörködtető zenei szőttest, mely mégis egységes és mással összetéveszthetetlen.
A Subterranean Masquerade természetesen nem talált fel semmilyen radikálisan új stílust, nem forgatja ki a világot a sarkaiból, csak egy már ismert zenei területet barangol be, de azt olyan ízléssel, invencióval és technikai virtuozitással teszi, hogy egyszerűen jó újra és újra meghallgatni.
9/10
